halottak napján vasvirágok
vöröslenek a házsongárdban
a pompás megsemmisülésben
istentagadó bátorság van

mítoszainkban oly makacsul
összekuszálódtak a szálak
hogy a városba szellemeink
vissza kísérteni se járnak

a sírkert balzsamos szavakkal
sugdos a novemberi szélnek
ám a koponyák egymás között
bárdolatlan nyelvet beszélnek

s ahogy a legendáriumban
elgazosodik a cselekmény
dölyfös kripták homlokzatára
kúszik a történelmi repkény

mindenszentek sápadt nimbuszán
rozsdafoltot hagy az enyészet
szemközt a bozótban gazdátlan
címerállatok heverésznek

zabolázatlan gondolattal
mintha valakire várnánk
betereljük a szavakat

kalászosodik a szomorúság
ahogy mind hosszabb lesz az árnyék
mely toronyiránt mutogat

lekönyörögtük csillagát
hogy bőrünkre pörkölődjék
hamvát is kiérdemeltük

már mindegy hogy kinek fájhat
ami nem növesztett szárnyat

a világ terített asztal
egy ölelés megvigasztal

mikor a sorsunk elapad
összetörjük a poharat

nézem ahogy öregszik mint egy
koldusbotra juttatott álom
észrevétlenül átosonni
mégsem sikerül a halálon

kitüremkednek szája szélén
a visszafojtott monológok
egyedül hamlet a tudója
volt-e valaha yorick boldog

összegubancolódott sorsát
amivel nem volt sose gondja
sárból teremtő türelemmel
történeteiben most kibontja

s ahogy a tántorgó jelmezek
szellemvasútján előjönnek
végigcsurognak homlokán
a ködből kicsapódó csöndek

vajon amikor nem marad csak
az eltulajdonított emlék
marakodnak-e hagyatékán
azok akik sose szerették

pecsenyéjüket sütögetni
gyújtanak-e majd öröklángot
vagy mint aki jóllakott már
elfüggönyözik a világot

– Barnabásnak, szeretettel –

atyám aki a kenyeremnek
ízében zamatában ott vagy
tudom hogy a gabona sorsa
történetünkben mély nyomot hagy

hallom ahogy barázdamélyből
a magtalanság is törekszik
legalább egy búzavirágért
amíg ostobán megöregszik

áldanám érte a nevedet
ha több is volnál mint hiátus
beteged lettem és nincs sehol
egy irgalmas szamaritánus

ki megetetne megitatna
majd cserébe semmit se kérne
sebhelyeim kiteregetné
szennyeseimmel a napfényre

de meztelenségem is jelmez
és feneketlen tartozás van
szebb az a keményített gallér
vitorlám a szomorúságban

látom ahogy az áldomáshoz
hunyorgó szőlőszemek nőnek
van-e szövetség ami véget
vethet a meddő esztendőknek

hiszen a hegyibeszédhez is
kell megbocsátó jóllakottság
de sorban állnék szívesen ott
is hol a maradékot osztják

– negyvenegy –

tanulni kellene csöndesen
de nem bátortalanul élni
sűrűsödik a tekintetem
ideje befele is nézni

valahol félúton elveszett
a mustármag növesztette hit
oldott kötelékeim helyett
csomózom kompromisszumait

nagy fogadkozások peremén
lett a keserűségből vigasz
a csapásirány még nem erény
ki annak mondja hazudik az

tartozom magamnak annyival
hogy félszavakból is megértsem
istent aki legbelül nyilall
tunyaságban és naprakészben

mostantól más arcát mutatja
minden ami történhet velem
tudja kútjához az utat ha
szomjazik bennem a szerelem

belehajlok és fölmosolyog
nem félek attól hogy elapad
hallom ahogy végtelen csobog
lehetősége mint kispatak

az talál meg aki nem keres
önzetlen így tudok maradni
mint bölcs karthauzi szerzetes
vagy némán perlekedő rabbi