egy százesztendős jegyzettömb
üresen maradt lapjaira
takarodót már soha többé
csak egy végső napiparancsot
bortól iszamos pirkadatban
belém tapodnak a bakancsok
jónásra cethal tátott szája
merednek rám a bajonettek
nem embert látok furcsa gépet
leselejtezett marionettet
kit ágyútölteléknek szántak
s az öreg isten úgy felejt el
hogy dögevőkre hagyja testét
kidekorálva rendjekkel
véget nem érő dominósor
dől a kofferek regimentje
belegyömöszölt vétkeinket
nem lesz aki majd kiheverje
frissen borotvált katonáim
felsorakoznak hadirendben
betemetetlen lövészárkok
iszonyú zsoldját kell fizetnem
lesoványodnak a legendák
amint az arcok összefolynak
hitelük sincs a frontvonalról
hazatántorgó zubbonyoknak
szívem helyén csak bombatőlcsér
lyuggatva napjaim repesszel
korszerűtlen vigasztalanság
foglya lettem s már nem ereszt el