Ruzitska József: Béla futása, Orbán György: Pikkó hertzeg – kolozsvári művészekkel

Medveczky Attila kritikája,  Magyar Fórum

Május 19-én mutatták be az Erkel Színházban a Kolozsvári Magyar Opera és a Magyar Állami Operaház közös produkcióját, ami méltán nevezhető rangos Kárpát-medencei művelődéstörténeti eseménynek, kultúrmissziónak. Úgy döntött a két intézmény vezetősége, hogy színpadra állítják az első magyar fennmaradt operát. Ruzitska József Béla futását többször is átdolgozták – sőt ebben a műben prózai részek is vannak –, de a 20. század elején játszották utoljára. Nem vé-letlen a hangsúly a fennmaradton, mert Németh Amadé A magyar opera története (1785–2000) címő kötetében olvashatjuk: „az első magyar operának is tekinthető daljáték Chudy József Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi c. dalműve. Új-Szomorú Víg Opera két Fel-Vonásban – írja az eredeti színlapon. Bemutató: 1793. Május 6., Buda, A Híd mellett lévõ Nyári Játékszínben” A Chudy-féle partitúra, zene elveszett, viszont megszületett a döntés; a Béla futása mellett mégiscsak mutassák be az első magyar operát, mégpedig úgy, hogy a ránk maradt szövegkönyv alapján Orbán György korábban írt egy remek, kortárs zeneművet, bár a történet vége – előnyére – megváltozott. Orbán György olyan zeneszerző, akinek művei élvezhetők, dallamosak. Erdélyi barátaim mesélték, hogy Selmeczi György zeneszerzõ, karmester viccelődve azt mondta, hogy ők ketten, Orbán Györggyel stílusban nem igazán neoromantikusak, hanem neonormálisak. Félretéve a tréfát, van benne valami, bár több nevet is lehetne még említeni, így Balassa Sándorét. Orbán György vállalja a tonalitást. (Szerk. megj.: a tonális zene olyan zeneirodalmi irányzat, amelynek alkotásaiban világosan és egyértelműen felismerhető a hangnemhez való tartozás.) Egyszer azt nyilatkozta, hogy a naprendszerünkben tőlünk függetlenül létező hangnemrend alapvetően meghatározza az ember zenei világát. Hála néhány zeneszerzőnek, az elmúlt több mint 50 év kísérletezései után úgy szerzi vissza a tonális zene a jelentőségét, hogy az igazából sosem szűnt meg. Anger Ferenc, a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatójának rendezéséből érzékelhetjük, hogy a remekművek mindig aktuálisak. Nem egy wagneri méretű színpadtérben gondolkodott, hanem egy kicsiny, szinte bábszínházszerű díszletben. Szétnyílik a függöny, és mint egy bábszínháznál, kezdődik a mese. A mese, de nem a hazugság. Hiszen a mesének van valóságmagva, és gyakrabban játszódik létező helyszíneken, a történetet pedig átszövi az adott társadalom vallásos és hiedelemszemlélete, és a népi rituálék. Angernél még nagy szerep jut a fénynek, a pantomimnak, a táncnak. Tehát létezik koncepció, nem csak ötlethalmazok, és ez a vizuális koncepció köti össze a két történetet. A IV. Bélát és Pikkót is éneklő Pataki Adorján nemcsak hangjának szépségével, technikát és megszólalásmódot egyaránt magában foglaló énekkultúrájának magasrendûségével nyûgöz le, de szerepformálásának elsődlegesen drámai indíttatásával is. Mi sem volna egyszerűbb, mint elveszni a szép dallamokban, és egyszerűen csak elénekelni a kottafejekben foglaltakat. Pataki azonban ügyelt arra is, hogy mit énekel, de árnyalt előadása mindvégig tartózkodik a másik szélsőségtõl, a túlrészletezés, túlszínezés veszélyétől. Váta Lóránd remek színész, kiválóan játszotta el a bosszúvágy és a haza iránti szeretet közt őrlődő nemest, de inkább karakterszerepekben tudnám elképzelni. Mindez nem lekicsinylés, az említett szerepkörben is lehet nagyot alakítani. Tény, hogy tisztességesen helyt állt a szerepben. Fülöp Tímea mint Lóra, szemmel láthatólag jól érezte magát a büszke, és ugyanakkor tündéri szerelmes szerepben, amit megejtő bájjal és kedvességgel interpretált. Ő indította el a „Hunnia nyög letiporva” kezdetű himnikus dalt, amibe később bekapcsolódik a kórus. A Mária királynét életre keltő Barabás Zsuzsa ezúttal is szerepével mélyen azonosulva énekelt. Nemcsak bámulatosan szép szopránjával hívta fel magára a figyelmet, de játékával is: megrendítő volt, ahogy gyermekeit védte, és áriájában imádkozott, hogy adjon szállást, és ételt nékik az Úr. Rátérve a Pikkó hertzegre, nagyszerű választás volt a kán szerepére Szilágyi János, aki zengő mélységeivel hatásosan tudta ábrázolni a szinte veszélyes fenevaddá változott uralkodót. Székely Zsejke könnyed színpadi mozgása, szép hangszíne, jó figurateremtõ képessége, valamint kiegyenlített szopránja révén az előadás egyik legjobb alakítását nyújtotta Jutka Perzsiként. Laczkó Vass Róbert erős színpadi jelenség, aki képes volt mélyebb intellektussal megtölteni a táltos figuráját, miközben látszólag könnyedén oldotta meg és kifejezõen adta elő a nehéz, deklamáló szólam kényesebb részeit is. Az est legmegrendítőbb alakítását neki köszönhettük, akinek erõteljes jelenléte, atmoszférateremtõ ereje, a figura lelkivilágával hitelesen azonosuló szerepformálása szépen kidolgozott énekléssel párosult. Drámai kitörései ugyanúgy emlékezetesek maradnak, mint finom pianói. A Kolozsvári Magyar Opera kórusának (karigazgató: Kulcsár Szabolcs) hangzása a bombasztikusabb pillanatokban szinte megremegtette a falakat, betöltve a termet előadásuk kirobbanó energiájával. A hangulatok széles skáláját vonultatták fel, nagy kifejező erõvel, de erőlködés nélkül, dús és ragyogó hangzással. Mint a legjobb dirigensek, Selmeczi György is pontosan tudja, hogy bár nehéz itt még stílusról beszélni, a jó előadás pillére az alaposan kidolgozott és drámai töltető zenekari játék. Selmeczi pálcája alatt a Kolozsvári Magyar Opera mindkét mőben jelesre vizsgázott. A szólamok kifogástalan megmunkáltságát ettől az együttestõl persze el is várhatjuk. Selmeczi nem enged a szépelgésnek, pontosan kijelöli a határt az érzelmesség és az érzelgősség között, s az eredmény: egy életteli, a figyelmet mindvégig a cselekményre összpontosító, azt szolgáló karmesteri és zenekari produkció – amit a jövő évadban is játszanak az Erkel Színházban. 

Csinta Samu – Magyar Idők

“A kolozsvári opera és színház művészei által színpadra vitt produkció egyik kulcsfigurája Laczkó Vass Róbert már a Pikkó 2002-es bemutatóján is Sibukot jelenítette meg, azt a fajta intrikust, aki nem elbonyolítani akarja a történetet, hanem kibogozni szeretné a cselekmény szálait. A másfél évtizede rendszeres operafellépésekről is ismert kolozsvári prózai színész szerint Orbán dallamvilága balzsam a fülnek, azt állítja, az elmúlt tizenöt évben nem találkozott még ennyire egységben megfogalmazott művel, amely ugyanakkor rendkívüli módon igénybe veszi az énekest.”