Bedő Zoltán beszámolója, Székely Hírmondó, hirmondo.ro
Egy sokoldalú, érzékeny lelkületű és éppen ezért értékes személyiség, Laczkó Vass Róbert színész, énekes, költő, író, utazó és oktató volt a vendége a sepsiszentgyörgyi Kovács Libris könyvesbolt első, kedd este lezajlott könyvbemutatójának, amelyen távoli országokra is rálátás nyílott a szerző és beszélgetőtársa, dr. Turóczi Ildikó által kitárt ablakon.
Amennyiben nem leszünk jelen, ahol szükség van ránk, nem jutunk el a tényektől a valóságig, és nem figyelünk egymásra, a világban továbbra is süketek párbeszéde fog zajlani. Nézni fogunk, de nem látunk – figyelmeztetett a jelenlévőket házigazdaként köszöntő Kovács Attila, a rendezvényt befogadó könyvüzlet tulajdonosa, ezzel mintegy leütve az alaphangot. Álláspontját Pilinszky János-, Rainer Maria Rilke- és Simone Veil-idézetekkel támasztotta alá.
Vagyok, aki vagyok – jelentette ki Laczkó Turóczi Ildikónak a személyiségét és tevékenységét firtató kérdésére válaszolván, hozzátéve, sokrétű tevékenysége okán még a vele közvetlen kapcsolatban állók is más-más szeletét ismerik az életének. Munkásságának szerelvényei több vágányon futnak, így nem marad túl sok ideje „az önmaga fölött való gondolkozásra”, ami elkényelmesedést, vagy akár depressziót is okozhat. Nem vezet ugyanis jóra, ha túl sokat gyűjtünk magunknak, és keveset adunk másnak.
Éppen ezért gyökeresen meg kell változtatnunk az énünkkel való foglalkozásról bennünk kialakult gondolkodásmódot és gyakorlatot. Nem húzódhatunk vissza jól körülhatárolt terünkbe, ahol nem ér minket külső hatás, és elvagyunk azzal, aminek képzeljük magunkat. Hiszen saját magunkkal foglalkozunk akkor is, ha hagyjuk, hogy hasson ránk a világ, ami „rengeteg apró-cseprő életszagú dologból tevődik össze.” De magunkkal való törődés a visszahatás is, amikor mások szemén keresztül keressük a boldogságot és a kiteljesedést. Az általa megfogalmazott igazságokra Indiában tett útja során döbbent rá, ahol megtapasztalta, hogy a közhiedelemmel szemben ma már ezt a földrésznyi országot sem félrevonult elmélkedők lakják. Ott is zajlik az élet, és ehhez a társadalom túlnyomó többsége alkalmazkodott.
Mindez nyomatékosan hozzájárult a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban otthonra talált, Nyitott szemmel címet viselő, Laczkó Vass Róbert által irányított beszélgető-sorozat elindításához. Amint az érintettől megtudhattuk, az ötlet beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Egy olyan fórumot sikerült teremteni, amelyen tartalmas történeteket és tanulságos kalandokat megélt „szenvedélyes világutazók, missziós orvosok, zarándok lelkészek, tudományos kutatók, száguldó riporterek vagy éppen hányatott sorsú arisztokraták osztják meg tapasztalataikat a hallgatósággal. Emberek, akik látni, láttatni, megérteni, és megértetni szeretnék az ezerarcú világot, amelyben élünk.” Az ott elhangzottak minél szélesebb körben való megismertetése érdekében pedig e beszélgetések szerkesztett változatát ugyanazon címmel könyvekbe sűrítették, amelyekből a szintén kolozsvári Exit Kiadó jóvoltából immár az 5. kötet is megjelent. A Kovács Libris könyvesboltban a sorozat minden példánya megvásárolható.
“A szépet szebbé, a meghittet meghittebbé varázsolta Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész előadóestje, az Egyszerű szerelmes ének. Eisikovits Mihály régen vagy sosem hallott szerzeményeinek bemutatásával vendégeink elmondásaik szerint adósságot törlesztettek egy ízig-vérig 20. századi kolozsvári zeneszerzővel szemben, olyan költők műveit szólaltatva meg, mint Acsai Roland, Ady Endre, Bella István, Brassai Viktor, Farkas Árpád, Hervay Gizella, Horváth István, Jánky Béla, József Attila, Kányádi Sándor, Kenéz Ferenc, Kiss József, Király László, Kosztolányi Dezső, Kovács András Ferenc, Majtényi Erik, Radnóti Miklós, Salamon Ernő, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Szőcs Kálmán és Laczkó Vass Róbert. Eisekovits műveivel a szerelem árnyalatainak szétszálazására vállalkoztak, ugyanakkor a színművész vallomásából az is kiderült, hogy a szerzemények összeválogatásakor saját érzelmei, tapasztalatai, vágyai vagy akár csalódásai adták a vezérfonalat. Talán ez tette annyira hitelessé, élvezhetővé az előadást, hisz olyan érzelem került megszólaltatásra, amelyet a teremben ülők mindegyike fiatal, középkorú, idősebb kivétel nélkül átélt valamikor.
A könyvbemutató során Laczkó Vass Róbert a Nyitott szemmel kötetek, a Felix Culpa, valamint a Szonettek a Kálváriára szerzője, Kovács Tündével beszélgetve írásairól, őszintén megmutatta a színész mögötti emberi érzéseit, gondolatait, még gyerekkori élmények, emlékek is színezték beszámolóját. Egy este alatt megismerhettük Laczkó Vass Róbertet, a színészt, az énekest, a költőt (igaz nem vallja magát annak) és az embert. Megismertük és megszerettük. Hogyne viszonyulnánk így ahhoz, aki legdrágább értékünket, anyanyelvünket, kultúránkat, költészetünket ilyen lelkesen, fáradhatatlanul osztja-hordja-hinti szerteszét.
Hogy mivel maradtak a szilágycsehiek az este után? A bizonyossággal, hogy a világon nekünk vannak a legszebb költeményeink, a legértékesebb szerzőink, volt miért, van miért és lesz miért megünnepelni jövőre és azután is a magyar költészet napját.”
Laczkó Vass Róbert színművész mostanság aktívan megnyilatkozik a katolikus egyház kérdéseiben is a közéleti témák mellett. Abból, amit, ahogy mond, világosan kitetszik, hogy otthon van az egyházban, érti, érzi a pulzusát. Ezért is kérdeztük őt munkájáról, hitvallásáról és arról, mi a személyes katolikus háttere.
A „megnyilatkozás” kicsit úgy hangzik, mintha fontos dolgokat mondanék, pedig egyszerűen csak véleményem van a világról, amit nem rejtek véka alá. Nem kapok úton-útfélen őszinteségi rohamot, de ha jó szándékkal kérdeznek valamiről, nem pedig takarózni akarnak azzal, amit esetleg mondanék – ilyen is előfordult már –, akkor nyilvánosan is vállalom a mondandómat. Ez érvényes közéleti megfontolásból is, különösen ha olyasmiről fogalmazok meg véleményt, ami közvetlenül befolyásolja az életemet, a környezetemet és a közösségem boldogulását. Nekem ez a közösség szűkebb értelemben az erdélyi magyarság, tágabb értelemben az összmagyarság – vagy éppen a katolikus egyház. A tanítás szerint is mi a hívők közössége vagyunk az egyház, ami felelősséggel jár. Például azzal, hogy fölvállaljuk egy olyan értékrend nyilvános képviseletét, amelyben hiszünk, amely szerint élni próbálunk, és amelynek a képviselete szekuláris megfontolásból nemcsak hogy nem „divat” ma, de sokszor valami szakállas maradiságot és begombolkozottságot jelent egyesek szemében. Jó esetben megmosolyognak és „dolmánykodással” vádolnak, nem egy alkalommal rosszmájú, köpönyegforgató vitákban is föl kellett vennem a kesztyűt, hogy az álláspontomat védeni tudjam. Hogy mi értelme van az ilyesminek, az mindig később derül ki. Én meggyőződéses vallásosságot, Papp Attila Zsolt költő barátom szavaival élve „szertartásosságra való hajlamot” – és igen: egy buzgóságában olykor elvékonyodó, de jófajta, meggyőződéses hitet örököltem Gyergyóremetéről. A családi anekdotatárban alapvetésnek számít, hogy a falualapító remetéről, Kendeffy Bonifácról nevezett utca 1. számú ingatlana – édesanyám szülőháza – olyannyira a templom tövében van, hogy a tornya, ha dőlne, az ő udvarukra dőlne. Vass János nagyapám tulipánszékei most is a szentély bútorzatához tartoznak, a szentségtartó faládikája pedig – ezt a néhai Orbán László esperes, négy évtizedig a falu plébánosa állítólag a jó öreg halotti virrasztásán is fölemlegette – szintén az ő keze munkája. Hogyan is tudná mellőzni a katolikusságát olyasvalaki, akinek a nagyapja szentségtartó ládikákat fabrikált?
Aktív szerzője vagy a Keresztény Szónak, olyannyira, hogy beszélgetéseink egy-egy szerkesztőségi üléssel érnek fel. Tele vagy ötletekkel, sokakkal szemben, akik csak ötletekkel vannak tele, te konkrét anyagokkal jössz, képeket válogatsz, adsz közlésre, szövegeket írsz, a romkat.ro-ra versvideókat készítesz. Mióta ismered, követed, érzed a magadénak a mi egyházi sajtónkat?
Több alkalommal írtam publicisztikát a pápaválasztások, szentté avatások vagy más, a Vatikánhoz köthető, közérdeklődésre számot tartó esemény kapcsán. Baráti körömben én vagyok a szolgálatos „pápaszakértő”. Szó sincs persze pápaszakértésről, ők sem gondolják komolyan, egyszerűen csak én tájékozódom ez irányban céltudatosan. De magánbeszélgetéseimből tudom, hogy komolyan képzett, jó szándékú emberek is mennyire tájékozatlanok a római katolikus egyház ügyes-bajos dolgaiban. Ez nagyon sok előítéletes viszonyulás okozója. Kevesen olvasnak egyházi sajtót, legfőképpen azok, akik egyébként helyükön kezelik ezeket a dolgokat. A szociális hálón azonban különösebb erőfeszítés nélkül is meglepően sok emberhez el lehet juttatni olyan információkat, amelyeket maguktól nem kutatnának föl. Talán ezért van az, hogy megtaláltuk egymást a Keresztény Szó havilap és a romkat.ro portál illetékeseivel. Előbbi az én szememben tudományos igénnyel szerkesztett, patinás havilap, az embernek reszket egy kicsit a keze, ha valamit a nyomtatott változatba szán, utóbbi olyan jelrendszerben létezik, amit okosan használva rendkívül hatékony módon lehet eljutni az emberekhez. Nekem időnként van olyan ajánlatom, amelynek csatornája lehet ez a lapcsalád, és ha ezt a szerkesztők is így gondolják, az nagyon megtisztelő.
Nemrég megleptünk téged a Keresztény Szó nívódíjával. Tényleg sikerült nekünk ezt titokban tartani? Valóban meglepődtél? Hogy élted meg a pillanatot, hogyan dolgoztad ezt be a mindennapjaidba? Tud egy ilyen végeredményben szimbolikus gesztus a te sokoldalú és sikeres pályádon valamit is jelenteni?
A meglepetés annyira jól sikerült, hogy néhány másodpercig dadogóra vettem a figurát. Nem vagyok rutinos a díjak átvételében, és nagyon el tudok érzékenyülni tőle. Kötelező körnek számít, hogy az ember ilyenkor szerénykedik, mintha meg se érdemelte volna, de azért az igazság mégiscsak az, hogy nagyon jólesik az elismerés. Eszembe nem jutottam volna magamnak, ha nekem kellett volna döntenem, ezért az értéke önmagán is túlmutat. Egy nívódíj azt jelenti, hogy az embernek sikerült megugrania azt a bizonyos lécet, amit leverni sem volna különösebb szégyen.
Visky András: Tanítványok – Jakab szerepében, rendező Tompa Gábor, Állami Magyar Színház, Kolozsvár, 2005.
Színész vagy, tanítóképzőt végeztél, tanítottál, énekelsz, műsoraid vannak, beszélgetéseket vezetsz, írsz, szépirodalmat közölsz, köteteid vannak, fotózol, utazol… Nem vezet ez szétforgácsoltsághoz? Nem szed szét ez a sokféleség?
Jól látod a dolgot: egyre gyakrabban fordul elő, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Ez fizikailag is megterhelő, néha megbetegíti az embert. Úgy szoktam mondani: szólnak odafentről, hogy pihenj egy kicsit, fiúka! Ha nem sikerül józan megfontolásból, majd sikerülni fog kényszerűség okán. Sok határidős tevékenységet folytatok, s bár sajtós bonmot-val élve a lapzárta a legjobb múzsa, nem mindig sikerül mindennek tisztességesen a végére járni. Sok minden érdekel, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik abból élnek, ami a hobbijuk is. Kell egyfajta hályogkovács-habitus ehhez a sokféleséghez, nem állítom, hogy nem remeg időnként a kezem. Ha valamire nagyon ráfázok, azt abba tudom hagyni, nem savanyodom bele semmibe. Van mondanivalóm a világról, amit színészként vagy énekesként nem biztos, hogy el tudok mondani, énekelni. Sőt: az sem biztos, hogy szavakkal le tudom írni. Pedig jó lenne valahogy megmutatni azt is, amit az ember jártában-keltében lát: egy-egy arcot, mozzanatot, élethelyzetet, amely leginkább vizuális kontextusban értelmezhető. Különösen érzékeny vagyok a spiritualitással összefüggő zsánerekre, ilyesmivel találkozhatnak a Keresztény Szóban is az olvasók.
Sok és sokféle alapállású, hátterű embert ismerhettél meg, hisz sokfelé jártál a világban: hogy látod, nagyot változott a világ az elmúlt húsz évben? Rosszfelé tartunk? Felületesebbek az emberek? Hitetlenebbek?
Mifelénk a transzcendeshez és a transzcendenssel összefüggésben értelmezhető értékrendhez való viszonyulásunk egyre inkább visszaszorul a magánszférába. Fogalmam sincs, miért berzenkedik egy-egy hitvallás miatt a szekuláris környezet, amely előszeretettel hivatkozik a toleranciára. Nekem az alapállással van bajom: a tolerancia, vagyis a türelem téves kontextus. Tűrni olyasmit szoktunk, amihez nehezen tudunk pozitív módon viszonyulni. Tűrjük a betegséget, egymás rigolyáit, a törvény szigorát, amelynek a kiskapuit bezzeg mások lelkifurdalás nélkül nyitogatják, ha úgy tartja kedvük. A türelem passzív álláspont. Ezzel szemben a tisztelet aktív: mások értékeinek az elismerésén alapul. Ha mindenhez, így a másik ember vagy közösség hitbuzgalmához és vallásos cselekményeihez is tisztelettel viszonyulunk, megváltozik a mi helyzetünk is: teszünk egy lépést a másik ember, közösség felé. Ady-centenárium van, ismerős a Krisztus-kereszt az erdőn című vers: ez éppen erről szól, megemelni a kalapot valami előtt, ami számomra nem abban a kontextusban érték, mint a másik ember számára, de az egymáshoz való viszonyulásunkban képezhet közös nevezőt. Végső soron – és ez nem szakszerű megállapítás, de szerintem jó helyen kapiskálok – ez a vallásközi párbeszéd és az ökumené alapja is.
Karácsony 1984-ben, a gyergyóremetei plébánián, pásztorjáték után. A képen Márkus András káplánnal, ma őrkői plébánossal
Milyen eszményekkel indultál egykor, mennyiben csalódtál, mennyiben alakultak az eszményeid? Mennyire és mitől tudsz pozitív világszemlélettel közlekedni, élni?
Nem könnyű felnőni. A jelek szerint nekem nem is sikerül. „Gyermek marad mindig, hősnek kissé gyönge, akárki meglátja: színész lesz belőle!” – énekli Földes László „Hobó” a Mesél az erdő című dalában. Nehezen megy a mókuskerék, pedig a környezetünk erre determinál. Be kell állni a sorba, ez elvárás és közösségi érdek egyben: ettől működik, hogy mindenki a helyén marad, hiszen fogaskerék az óraműben. Nekem azonban hiányoznak a helycserék, hogy ez is lehessek egy kicsit, meg az is. A színház erre magyarázat, az írás is, bizonyos értelemben a világjárás is, minden, ami kikapcsol, miközben egy másik világba kapcsol bele. Talán ezért foglalkozom annyiféle dologgal. Csalódás a mókuskerék, bár elismerem, hogy alapvető érdek is tud lenni, sőt: a mókuskereket is lehet felsőfokon taposni.
Versműsoraid vannak, a romkat-ra is verskalendáriumot készítesz, miközben ma az emberek szinte egy sort se tudnak kívülről, nem olvasnak, nem a kultúra értékeire vevők… Vagy mégis? Mégsem a pénz az egyetlen úr? Mitől teltházasok a versműsoraid?
Nem hiszem, hogy ne olvasnának, csak a lírától kerültek távolabb, ami baj, hiszen az anyák is rímekben gügyögnek a gyermekeiknek. A vers – végső soron a dalforma – annyira sűrített élmény, hogy minden szertartásosságban megtaláljuk. Az istenséghez van köze, mint az ógörög tragédiákban a kardalnak. Nagy felelősség a művelése. A jó költőket mindig is a papsággal egyrokon lelkeknek ismerték, akik valahogy összebogozzák az eget a földdel. Nem látom annyira sötétnek a helyzetet. Talán azért is teltházasak az előadóestjeink, mert a verseket a maguk természetes közegében, dalformában is megszólaltatjuk. A magyar ember szereti a költészetet, amennyiben az nem öncélú, magának való, hanem ismeri a közönségét és barátkozni akar vele nyelvében, eszközeiben és tematikájában egyaránt. Abban persze igazad van, hogy egyre kevesebben tudnak felidézni emlékezetből egy-egy bravúros verssort, netán egész költeményeket, de ebben a szülői nevelés, az intézményesített oktatás, a kultúrateremtő és -közvetítő közegek – vagyis mi – egyaránt ludasok vagyunk!
Mi a személyes viszonyod a hithez? Hogyan lehetne az egyháznak ma jól tenni a dolgát?
Ha tudnék enciklikákat írni, akkor mernék vállalkozni arra, hogy kimerítő választ adjak. Az én hitem egy olyan párbeszéden alapul Istennel, amiről a magam módján próbálok sajátos hangon megszólalni, mert kikívánkozik belőlem. Ezért írok „istenes” jellegű verseket is. Az egyház közösséget jelent és keretbe foglal. A világegyházról nincs tapasztalásom, a közösséghez tartozásról viszont igen: ebben nevelkedtem, ebben érzem jól magam, szegről-végről ismerem a szertartásait, és ezek a cselekmények az én szememben Istenre utalnak vissza. Emberi léptékben gondolkodunk, érzünk és érzékelünk, a fogalmaink is emberi léptékűek, másként nem is tud megjelenni előttünk a végtelen, mint foglalatban: kenyérben, borban, a megtestesült igében, szertartásokban és szeretetből fakadó jócselekedetekben. Akik ezt hasonlóan látják, azok egy közösséget alkotnak és megbíznak a pásztoraikban. Ez a pápalátogatás lényege is: a céltalanul bolyongó tömeg csak emberi massza, nem közösség. Aki viszont elfogadja, hogy a spirituális vezető Istent képviseli és őhozzá vezet, mert neki több talentuma van hozzá, az hitében is megerősödik egy ilyen találkozás alkalmával. Ami pedig a közösség által vallott értékek képviseletét jelenti, annak szerintem egyetlen igaz útja van: a küldetés. Nem ügyes-bajos dolgainkat intézgetjük a földön, ki-ki a tudománya szerint, hanem egy nagyobb összefüggésnek vagyunk a kiteljesítői.
Kérdezett: Bodó Márta
Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap hetilap február 10-i számában.
„A gondolkodás magában is kaland, remélt, nem remélt világokat építő–romboló szellemi kaland tele szenvedélyekkel. Hát még a továbbgondoló gondolkodás!” – ilyen színes eszmefuttatásra hívták a szervezők az érdeklődőket január 24-én, Kolozsváron a Szent Mihály-plébánia nőszövetségi termébe, ahol Angi Istvánnak a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában megjelent A megérintett szép továbbgondolásai című kötetét mutatták be. A könyvbemutató elején az eseményen közreműködő Laczkó Vass Róbert színművész átvette a Keresztény Szó 2018-as nívódíját Bodó Márta felelős szerkesztőtől és Szőcs Csaba igazgatótól. A színművész a keresztény kulturális havilap változatosságához nemcsak versei, írásai, fotói rendszeres közlésével járult hozzá, hanem inspiráló beszélgetések révén is segítette a szerkesztőség munkáját – áll az indoklásban.
“Talán manapság nehezen elképzelhető, de vannak könyvek, amelyek több kiadást is megérnek. Ilyen volt az utóbbi időben az Exitnél megjelent A Házsongárdtól a Kismezőig című monográfia, amelyet Gaal György kolozsvári helytörténész írt, illetve Lupescu Kata sikerkönyve, a Kalózlány. Laczkó Vass Róbert Nyitott szemmel című sorozata a negyedik részéhez érkezett, az első kötetet pedig már újra kellett nyomni. Ahhoz, hogy egy kiadás költségei megtérüljenek, legalább 1000 példányt kellene nyomtatni – értenek egyet a kiadók igazgatói –, de általában 500–700 példány kerül forgalomba.”
“A Kolozsvári Magyar Opera előadása mindenekelőtt a Novák Eszter egészséges humorú rendezése és Szabó Sipos Máté megbízható zenei irányítása által élményszerűen kidomborított, remek csapatjátékkal szolgálta az új magyar opera sikerét. A csapatjáték, az együttes összteljesítmény persze csak azért válhatott ily félreismerhetetlenné, mivel az alakítások túlnyomó java külön-külön is megtalálta a maga méltó helyét a mű és az előadás viszonyrendszerében. (Ez igaz egyébként az ügyesen egyénített kórustagi epizódalakításokra is.) A belógatott díszleteket (díszlet: Ianis Vasilatos), és általuk a szentté avatási processzust is mintegy a visszájáról mutató előadás legjelentékenyebb énekesi produkciója alighanem az Esperes szerepét megformáló Kovács Istváné volt. Míg a kardinálisi piros-bíbor bőröndjét rendre maga után húzó pápai Legátus alakítója, az operákban is régóta igen jól beváló prózai színész, Laczkó Vass Róbert az olasz nyelvű fölényes rácsodálkozások, a hol a színpadról, hol a nézőtérről megfogalmazott, fanyar-kancsi kommentárok bravúros elővezetőjeként emelkedett ki az előadói gárdából.”
„A gondolkodás magában is kaland, remélt, nem remélt világokat építő–romboló szellemi kaland tele szenvedélyekkel. Hát még a továbbgondoló gondolkodás!” – ilyen színes eszmefuttatásra hívták a szervezők az érdeklődőket január 24-én, Kolozsváron a Szent Mihály-plébánia nőszövetségi termébe, ahol Angi Istvánnak a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában megjelent A megérintett szép továbbgondolásai című kötetét mutatták be. A könyvbemutató elején az eseményen közreműködő Laczkó Vass Róbert színművész átvette a Keresztény Szó 2018-as nívódíját Bodó Márta felelős szerkesztőtől és Szőcs Csaba igazgatótól. A színművész a keresztény kulturális havilap változatosságához nemcsak versei, írásai, fotói rendszeres közlésével járult hozzá, hanem inspiráló beszélgetések révén is segítette a szerkesztőség munkáját – áll az indoklásban.
“A Kolozsvári Magyar Opera előadása mindenekelőtt a Novák Eszter egészséges humorú rendezése és Szabó Sipos Máté megbízható zenei irányítása által élményszerűen kidomborított, remek csapatjátékkal szolgálta az új magyar opera sikerét. A csapatjáték, az együttes összteljesítmény persze csak azért válhatott ily félreismerhetetlenné, mivel az alakítások túlnyomó java külön-külön is megtalálta a maga méltó helyét a mű és az előadás viszonyrendszerében. (Ez igaz egyébként az ügyesen egyénített kórustagi epizódalakításokra is.) A belógatott díszleteket (díszlet: Ianis Vasilatos), és általuk a szentté avatási processzust is mintegy a visszájáról mutató előadás legjelentékenyebb énekesi produkciója alighanem az Esperes szerepét megformáló Kovács Istváné volt. Míg a kardinálisi piros-bíbor bőröndjét rendre maga után húzó pápai Legátus alakítója, az operákban is régóta igen jól beváló prózai színész, Laczkó Vass Róbert az olasz nyelvű fölényes rácsodálkozások, a hol a színpadról, hol a nézőtérről megfogalmazott, fanyar-kancsi kommentárok bravúros elővezetőjeként emelkedett ki az előadói gárdából.”