sikátorunkon végigmenni
félszegen tudok évek óta
mint aki hűlt szerelme sírján
kegyeletét le sosem rótta

rongyosra hordott bűntudattal
bebugyolálva térdig vállig
tántorgok át az éjszakákon
arcom a szégyentől kipállik

s ahol a sorsunk nem is látszott
valami züllött lámpa lázad
eleven húsig marja testem
nesszosz-ingedben a gyalázat

ablakaink emlékeinktől
gennyedő sebek fölfakadnak
ontják a keserűséget egy
megszokásig boldogtalannak

zsoldos mosolyok sokaságán
magam át hiába verekszem
sikátorunk mind keskenyebb lesz
mire túljutok megöregszem