Fábián Kornélia riportja, Magyar Televízió, Kereszt-Tények

A Márton Áron Emlékév keretében mutattuk be Paraliturgia c. előadóestünket a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébániatemplomban 2016. április 17-én. A Kárpát-medencei magyar szakrális népköltészet remekeit újraértelmező előadásunkat a Magyar Televízió forgatócsoportja (riporter: Fábián Kornélia) is megtisztelte a jelenlétével. Tudósításukat megtekinthetik az M1 hírcsatorna Kereszt-Tények c. műsorának legutóbbi, 2016. április 24-i kiadásában, valamint online az alábbi linken, 5 p 33 mp-től:

http://www.mediaklikk.hu/video/kereszt-tenyek-2016-04-24-i-adas/

Máramarosi Hírmondó, ehirmondo.ro (1), ehirmondo.ro (2)

Több, mint húsz esztendeje, hogy ajándékba kaptam Székelyudvarhelyen Kányádi Sándor gyönyörű fordítás-kötetét, az Erdélyi jiddis népköltészet címűt. Kétnyelvű, vászon borítású, kifejezetten elegáns kötetről volt szó, melyben az eredeti jiddis nyelvű dalszövegek szótagszámra pontosan kerültek magyarításra jófajta, “kányádis” modorban. Azonnal beleszerettem a kiadványba, forgattam, ízlelgettem a motívumokat, kifejezetten rosszul esett, hogy a versezetek egy részéhez már nem volt, honnan hozzárendelni dallamokat, kottamellékletben. Akkor álmodtam először a Nincs egészen tegnap…-ról, mindjárt muzsikával, hiszen a zene iránti szenvedélyem valahogyan eredendő vonás. Van egy rakás fényképem az óvodából és az elemiből, ezeken hol a haza sólymaként, hol pedig székely ruhában, de mindig valami dalra tátott szájjal parádézok. Ezt az idegesítően jó szokásomat őriztem meg ösztönösen, felnőtt koromra is.

Azóta rengeteg műfajt kipróbáltam, közben megismerkedtem  a Kaláka együttes Volt egyszer egy kis zsidó c. lemezével, és megfogant bennem is a dac: miért csak vendégeskedni járjanak hozzánk ezek a dallamok, ha nagy ritkán a Kaláka Erdélybe látogat? Lennie kell valakinek itthon is, aki fantáziát lát abban, hogy a csodát hazacsalogassuk. Tétova szándékkal apropóztam, ötleteltem fiatal művészbarátaimnak, és láss csodát: az álom szárnyakat növesztett, zsinagógáról zsinagógára szállt, mint egy mesebeli szentmadár egy Jankovics-animációban.

Úgy gondoltuk, itt az ideje kibeszélni, mit is jelent számunkra, hogy ebben a történetben alkotótársakul egymáshoz szegődtünk A magam részéről a kérdező hálátlan szerepét vállalom a továbbiakban. Elsőként a Nincs egészen tegnap… csapatának „aranypáváját”, Nagy Noémi Kriszta népdalénekest faggatom, aki Paraliturgia című, archaikus magyar szentes énekekből szerkesztett előadóestünk női hangja is egyben. Nomi, ahogy barátai becézik, ragyogó szemű balánbányai székely leány, hamarosan menyecske, aki az Ördögborda Néptáncegyüttes berkeiből röppent a pódiumra, s mindjárt a Fölszállott a páva 2014-es kiadásának egyik közönségkedvence lett.

Laczkó Vass Róbert: A magyar népdalkincs tematikája gyakorlatilag átfedést mutat azzal a motívum-világgal, amelyet Kányádi Sándor gyönyörű műfordításai révén az erdélyi és máramarosi jiddis népköltészetből megismerhettünk. Az olykor csípkelődő, játékos vagy ravasz, máskor szerelmes vagy szívszorongató szövegek, dallamok az emberi életciklus gyönyörűségeit és fájdalmait ugyanúgy magukban hordozzák, mint azok a népdalok, amelyeket mi, székely-magyarok otthonról hozunk. Segít ez a párhuzam a jiddis dalok, különösen a női lélek rezzenéseit bemutatók tolmácsolásában, ha figyelembe vesszük a dallamvezetésben azért meglévő specifikumokat is?

Nagy Noémi Kriszta: Az egyszerű ember a Kárpát-medencében hovatartozásától függetlenül ugyanúgy élt, szeretett és szenvedett, ugyanazokkal a nyomorúságokkal nézett szembe, bármilyen nyelven is beszélt és bármilyen szokásokat is követett. Éppen ezért is egyezik meg a különböző ajkú emberek népköltészetének a motívumkincse. A különbség talán a dallamvilágban és az eltérő szokásokhoz, hitvilághoz kapcsolódó szövegrészekben fedezhető fel. Engem azonban a hasonlóság, a párhuzam vezet, ezért könnyedén tudok meríteni a saját népzenei anyanyelvem fordulataiból ahhoz, hogy magaménak érezzem egy jiddis dalokat is. Éneklés közben gyakran hagyatkozom a megérzéseimre, próbálok aszerint megformálni egy dallamot, hogy mit sugall számomra. Ez egy másfajta odafigyelés, mint a tudományos jellegű. Amennyire tőlem telik, természetesen igyekszem elsajátítani a formavilágot és elmélyülni a szellemiségében is, előbb-utóbb így mindig beleszeretek a dallamokba, ami pedig ezután jön, az már a hab a tortán!

LVR: Az igazi megmérettetést mindig az egyes előadások jelentik, és az a tény, hogy Kolozsvártól Budapestig sorjázó előadásaink alkalmával a dalok szülőháza táján, Máramarosszigeten is megfordultunk, számomra különleges élmény és nagy elégtétel volt, hiszen Erdélyben tudtommal csak mi képviseljük ebben a formában és egységben ezt a népdalkincset. Ugyanakkor először dolgoztunk együtt, ebben a felállásban. Mit jelentett számodra mindez?

NNK: Csakis szépet és jót. Különösen a máramarosszigeti előadásunk volt megható, mert olyan érzésem támadt, mint amikor egy vándor hosszú bolyongás után végre hazatalál. A dalok itt szólaltak meg igazán a maguk helyén, én pedig hálás voltam, hogy hazakísérhettem azt a bizonyos vándort. Ez megtisztelő szerep, ugyanakkor felelősség és feladat is, amit talán ezért sem sokan vállalnak magukra! Azóta is ezzel az érzéssel megyek színpadra, mert meggyőződésem, hogy ezután bárhová is visszük őket, mindenhol otthonra lelnek. Persze könnyű dolgom van két olyan nagyszerű zenésszel és egy remek színésszel, mint amilyenek ti vagytok. A tanulság az, hogy veletek bármikor vakon belevágnék másodjára is!

Nem kis pironkodással hallgatom Noémit, hiszen ő volt az, akinek az előadás anyagát anélkül kellett pár nap alatt elsajátítania, hogy előzetesen bármibe is beavattuk volna. Válaszúton táborozott éppen, kis énekes csemeték útját egyengette, ránk a szabadidjét áldozta. Nem ok nélkül, persze, hiszen ott volt élete párja, Szép Gyula Bálint is, a Kolozsvári Magyar Opera „hegedőse”, különben a magyar népzenei életbe oly parádésan berobbant Tokos Zenekar egyik alapító tagja. Házhoz csalogattuk tehát a hangot. Bálint azt az életérzést idézi meg a Nincs egészen tegnap… előadásain, amit a hegedűszó jelent a zsidó muzsikus számára. Nem a háztetőn, hanem idelent, a szívekben.

LVR: Mi a hozadéka számodra, hogy a magyar népzenén csiszolódó technikai tudásodat most egy másik népcsoport muzsikáján kell megcsillogtatnod? Erdély soknemzetiségű régió, hallgatják, eltanulják egymás muzsikáját

Szép Gyula Bálint: Az Erdélyben együttélő népek népzenéjében, népdalaiban a kölcsönhatások viszonylag egyszerűen felismerhetők, tetten érhetők. Ez nagy segítség, különsen hangszeres szempontból. Ha mondjuk egy olyan specifikus hangszert kell egyszál hegedűvel pótolni, amelynek jellegzetes harmónia-világa, mondjuk úgy: egzotikuma van, akkor csakis erre lehet alapozni, csakis így lehet valamelyest visszaadni egy másik dallamvilág motívumait.

LVR: Gyakorló népzenészként van alkalmad hasonló „kalandozásokra”, mint amire mondjuk a Nincs egészen tegnap… anyagában?

SzGyB: A Tokos Zenekar a magyar, ezen belül is az erdélyi magyar népzene megszólaltatását vállalta fel, igyekszünk elsősorban ennek a vállalásunknak megfelelni a lehető legmagasabb színvonalon, autentikus formában. Igyekszünk minden magyar tájegység motívumkincsét megmutatni, de természetesen nyitottak vagyunk más lehetőségekre is. Alkalom adja, különféle meghívásaink eredményezik, hogy más etnikumok népzenéjéből is játszunk, természetesen kellő dokumentációval és gyakorlással.

LVR: Az egymás mellett élés révén az Erdélyben, Partiumban, Máramarosban élő népcsoportok népzenei hagyományai gyakran eredeti módon termékenyítik meg egymást. Köztudomású, hogy egy-egy cigányprímás és bandája midegyik népcsoport sajátos táncrendjében otthonosan mozgott, sok esetben ők örökítették ránk haldokló hagyományként azokat a kincseket, amelyeket mi most felelevenítünk. A legnevesebb zenetudósaink foglalkoztak ezzel a jelenséggel. Hogyan tud ebből építkezni egy fiatal népzenész?

SzGyB: Ideális esetben az embert összehozza a sors olyan adatközlővel, akinek alkalma volt a saját közösségén belül a különböző népcsoportok muzsikáit játszani. Sajnos ez manapság egyre ritkább, de még mindig létező jelenség, élő hagyomány. Ha tőlük tanulhatunk, igyekszünk a szájuk íze szerint játszani, hiszen olyasmit tudnak, amit rajtuk kívül senki nem taníthat meg. Ha nincs ilyen adatközlő, akkor az illető népcsoport zenekultúrájának belső stilisztikáját kell megcélozni, és ez tanulható. Ha ezzel tisztába kerülünk, akkor már magunktól is tudunk építkezni, megérezzük ugyanis, hol húzódik egy dallam „gerince”, megértjük, miért szerették, mitől lett közkedvelt. Éppen ezért vállalható tiszta szívvel és teljes mellszélességgel az a történet, amit a Nincs egészen tegnap… jelent.

Ugyanez a megfontolt, szakmai alapokon nyugvó lelkesedés motiválja Szép András zongoristát is, aki – szoktam élcelődni – „szemtelenül” fiatal kora ellenére lett közismert és közkedvelt alkotója a kolozsvári zenei életnek. Otthonosan mozog a színházi muzsikában, komponál, hangszerel, zenekarokat alapít és némafilmek kísérőzenéit játssza. Régi munkakapcsolat a mienk, tudunk „egy húron pendülni”, több közös projektben, számtalan előadásban és koncerten edződött meg a barátságunk. A Nincs egészen tegnap… olykor merészen formabontó hangszerelése is az ő munkáját dicséri.

LVR: Honnan a merészség egy magadfajta fiatal muzsikusban, hogy évszázadokon át csiszolódott, ősi dallamkincset és motívum-világot ennyire szabadon kezelj?

Szép András: A kérdésed azt sugallja, hogy a merészség a fiatalsággal együtt jár, és ezt gondolom én is. Ideje van a kísérletezésnek a muzsikában is, természetesen a szakmai szabályok messzemenő figyelembe vételével. Az előadásaink alkalmával kiderült, hogy a nézők, hallgatók nem idegenkednek a formabontástól, hiszen senki nem távozott a koncertjeinkről. Ezzel együtt vannak meredekebb kísérleteink, olykor egész egyszerűen összekeverünk műfajokat, stílusokat, ám éppen ez a bizonyság arra, hogy sokminden összefügg egymással.

LVR: A világzenében régi hagyomány a műfajok összeházasítása. Nyilván komoly technikai tudást, szakmai felkészültséget igényel a „kalandorkodás”, uralni kell a hangszert, hogy engedelmeskedjenek a kompozíciók. Ezek tanulható dolgok, ám van valami, ami szerintem belülről fakad, mégpedig  a megérzés, amely a fantáziát is mederbe tereli. Hol van a határ?

SzA: Szerintem nincs határ, illetve mégis van, de mindenkiben máshol húzható meg. Merni kell a határokat feszegetni, hiszen ebből születnek az izgalmas dolgok. Egyfajta határvonalat képezhetnek a technikai adottságok, de mégsem ez a fontos, inkább talán a stílusérzék: milyen parafrázisokat vagy párhuzamokat bír el egy adott műfaj? Ami csúnya lesz, arra nem kell energiát pazarolni. De mondjuk rock-and-rollt építeni egy népdal köré bármikor lehetséges. A könyedebb műfajok jelentős hányadának népies gyökere van, elméleti szemponból mindig is a népzene képezi az alapot. Persze sokat segít egy dalszöveg is, nem véletlen, hogy sok esetben minket is a szöveg vezérelt a kísérletezésben.

LVR: A mi csapatunk négy különböző „regiszterben” gondolkodó, más-más műfajokban járatos alkotó egymásra hangolódását jelenti. A Nincs egészen tegnap… zenei világának stílusegységét viszont neked kell megteremteni. Hogyan sikerül ez?

SzA. Ez hangszerelés-technikai kérdés. Tudni kell, hogyan és hol kell megszólalnia egy szólóhegedűnek, hogy ne csak a semmiből érkezzen a dallam. Ez ugyanúgy érvényes egy népdalénekes előadásmódjára, vagy egy célirányosan kiművelt színészi énekhangra is. A többit az emberi kapcsolatok határozzák meg. Összezárjuk magunkat a próbák idejére, hatunk egymásra, megbarátkozunk egymással mind zeneileg, mind pedig emberileg.

LVR: Ha nem ez a csapat verődik össze, létrejöhetett volna egy ilyen előadás?

SzA: Semmiképpen, és nagy kár lenne érte!

Nos, így gondolom én is!

Laczkó Vass Róbert

a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, a Nincs egészen tegnap… ötletgazdája.

Kolozsvári Rádió – kolozsvariradio.ro

Jövő héten születésnapja lesz a Kolozsvári Rádiónak. A hatvankettedik. Ezt meg is ünnepeljük hétfő délután fél öttől a rádió nagytermében. Zenés-lírai történelemleckével, görbe tükörrel, fekete zongorával, médiadíj-átadással. A Hangoló vendége Laczkó Vass Róbertszínművész és Rostás-Péter István, főszerkesztő-helyettes volt.

“Mellőzzük a romantikát, azt a történelemszemléletet, ami jellemzi a közgondolkodásunkat. Inkább arra fókuszálunk, hogy a mi Kárpát-medencei létünk hogyan emészthető meg, nem csak a tragédiák, hanem az elgondolkodtató események tükrében is” — mondja Laczkó Vass Róbert.

Demény Péter kritikája, jódeménységfoka.blog.hu

Mindenki hülye. Ez a benyomása annak, aki megnézi a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakat Keresztes Attila rendezésében.

Mindenki hülye, bár akad, aki “hivatalosan” (mint Samu, akit Váta Loránd alakít), és aki “feketén” (az összes többi), és a rendező erre “megy rá”: Lipittylotty (Hatházi András) németesen marha, Tipptopp (Bogdán Zsolt) franciásan, Karnyó (Balla Szabolcs) képkeretesen, Karnyóné (Bíró József) kiéhezetten, Boris (Kántor Melinda) kielégítetten is, Lázár boltoslegény (Dimény Áron) ufósan, Csokonai (Laczkó Vass Róbert) tamásgáborosan. A díszlet (Fodor Viola) zsúfolt és rémületesen funkcionális, csapóajtókkal, hágcsókkal, ablakokkal, ággyal a színpad közepén, a jelmezek (Bianca Imelda Jeremias) eklektikusak (Csokonai Vitéz Gábor leveti a mellényét, alóla feltündököl egy Superman-öltözet).

Szinte nem lehet elmondani, mi minden van. Hadarás a semmibe, paróka, melyet kiporolnak, és csak úgy száll a por belőle, gyerevelemahargitára-közjáték, improvizálás a nézőkkel, ironizálás a színházzal (“ki akarja megnyerni a 80 jegyet a következő hét stúdióelőadásra”), a színházzal és a közönséggel (miközben Laczkó Vass Róbert mindenáron tapsot szeretne kicsikarni, Bogdán Zsolt kiabál, hogy tűnjön innen, ez egy színházi — nem operai — előadás, Boris meg tapsol, mint a fene), a multikulturalitással és a toleranciával, a magyar himnusszal és a románnal… Az ember belefárad, mire elsorolja.

Hideget és meleget egyaránt hallottam a Karnyónéról, kíváncsian mentem hát az előadásra. Keresztes Attilát régóta szeretem, ismerem vígjátékok iránti gusztusát, szívesen utaztam. Már a 2001-2002-es évadban játszott A szabin nők elrablásából ismertem a színház- és közönség-gúnyoló indulatát, a szél pedig úgy fúj be az ablakon, mint a szatmári Három nővérben, és az arcok is olyan furcsára maszkírozottak. A vadkacsán kívül (be szép előadás volt!) nem is jut eszembe rendezése, mely ne járt volna az abszurd közelében. Hiszen mondja a Karnyóné kapcsán is: “Csokonai a Karnyónét diákszínjátszásra írta. A történet nagyon groteszk, ha realista módon nyúlnánk hozzá, akkor ez egy borzasztó történet lenne. Van benne egy »tökös« vénasszony, akinek udvarol két fiatal legény, de csak a pénzéért. Van egy szellemi fogyatékos gyereke. A férje a háborúban van, mindenki halottnak hiszi, de aztán hazatér. Végül szerelmi bánatában Karnyóné öngyilkosságot kísérel meg. Van benne valami Kurázsi mamás. A darab műfaja Csokonai szerint tündérjáték, mert a 18. században ő csak így tudta az abszurdot megfogalmazni.” A legjobb vígjátékok mindig hátborzongatóak némileg.

A társulat, mint mindig, pazar. Mindenki remekül végzi a dolgát, Bíró Józsefnél jobban nem lehet tökös, valahogy mégis töketlen vénasszonyt játszani, Bogdán Zsolt, Hatházi András és Laczkó Vass Róbert csodálatosan oldják meg magánszámaikat, miközben a közönséggel játszadoznak, az összjátékok tündökletesek. Vannak leülési pillanatok, és a befejezést Csokonai is csak odaragasztotta, mert nem akarta rövid élete végéig ezt a darabot írni, és vannak erőltetett szóviccek és helyzetek (nálam “a vér nem válik vízzé” verte ki a biztosítékot, mikor Lipittylotty lelövi Tipptoppot, és a “Tompa Gábor” telefonálásának sem örültem annyira), az egész mégis működik, és egy mai Csokonait ad a nézőnek.