Gál László kritikája, transindex.ro
A cuki elég jó szó, de igazából a lelkesítő és a felvillanyozó is találó, ha egy szóban kell jellemezzem a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb előadását. Végül is nem véletlen rohantam a bemutató előadás végén, múlt pénteken indiánugrásban a ruhatár felé (mielőtt megijednétek, egyszerűen csak a nagy tömeg előtt szerettem volna kivenni a kabátom, mert siettem). És ez nekem most elég volt, meggyőzött, mert nem feltétlen éreztem magam az előadás célközönségének, nem feltétlen nekem szánták a Kétbalkezes varázslót, de engem azért meggyőzött.
Éliás Tóbiás (Ábrahám Gellért) egy lakótelepi iskolás fiú, aki mesét akar, sőt a mese részese akar lenni. A frissen kihelyezett ügyetlen körzeti varázsló, Fizthuber Dongó (Laczkó Vass Róbert), pedig varázslatot akar csempészni a Nimbusz Bertalan panelnegyed lakói életébe, olyan emberekébe, akik úgy érzik, nincs szükségük csodákra. Így magától értendő kettőjük találkozása, és a közös kaland, a közös varázslatos történet, ami közben ikonikus meseszereplőkkel találkoznak, akik magányosan, elveszetten élnek a betondzsungelben. Komótosan indul a darab, egyáltalán nem pörögnek az események, felnőttként talán még egy kicsit unhatjuk is az első felvonást, de semmiképp ne menjetek el közben, mert becsszóra mondom, hogy a végén alig akarjátok majd abbahagyni a tapsolást.
varazslo1Pedig ez elsősorban gyerekelőadás, ha engedékenyebben fogalmazok, akkor családi előadás, gyerekszereplőkkel. Biztos receptet választott a színház, mert mindig lesznek szülők, akik elcipelik a gyereküket színházba, de ez mintha a korábbi gyerekelőadásaiknál is kolozsváribb lenne. Mert legkönnyebben azok a negyedi gyerekek tudják átérezni, akik maguk is keresik a csodát. És hogy vannak erre vállalkozók, arra a Harry Potter-könyvek sikere a legjobb példa, ami másfél évtizeddel ezelőtt indulva végigsöpört az egész világon, és hogy még mindig van szufla benne, arra Alan Rickman múltheti halála körül kialakult hullám a legjobb példa. A Kétbalkezes varázsló pedig pontosan erre az érzésre épít, csak még inkább kolozsvári, mert a tömbháznegyedi gyerekeknek ajánlja fel a csodát, hogy az alsó zsémbes szomszéd, az adminisztrátor bácsi is lehet király, sőt előttünk változhat át, a folyton zajongó, kopogtató szomszéd a munkanélküli hoppmester, illetve az elpusztíthatatlannak hitt, mindenki által rettegett kispatkányon is felül lehet kerekedni – mint az a mesékben lenni szokott.
Tehát lehetőséget ad arra az előadás a gyerekeknek, hogy a saját környezetüket mesésítsék, hogy elhiggyék a csodát. Ezt pedig határozottan szerettem, ahogyan azt is, amikor egy-egy poénnal kiszólnak a szülőknek, felnőtteknek, mert a Saul fiának említése biztosan nekik szól, ahogy a másfél szobás birodalom felének a megnyerésével való poénkodásnál is ők fogják inkább venni a lapot. És Béres László rendező liftes, lépcsőn rohanós poénjait is a felnőttek fogják leginkább értékelni.
Külön ki kell emelni az előadás hangulatához tökéletesen passzoló díszletet és jelmezt, Csíki Csaba díszlettervező puszta, konkrétan szürke lakónegyedét Ledenják Andrea színekben és formákban tobzódó jelmezei ellensúlyozzák, lopják be a mesét, a varázslatot az előadásba, teszik még inkább átélhetővé. Hasonlóan a néhány betanult bűvész trükkhöz, ami a legegyszerűbb formái az ámításnak, és amin a gyerekek és a felnőttek egyformán váózhatnak.
Laczkó Vass Robinak igazán testhez álló ez a játékos darab, és érezni, hogy jól, felszabadultan érzi magát a szerepében, ami kifejezetten jót tesz az előadásnak. A gyerekszereplő Ábrahám Gellért pedig számomra kifejezetten pozitív csalódás, ha az elején még éreztem is feszültséget a játékában, ez az előadás végére teljesen eltűnt, belerázódott. Az alakítások közül a Csapcsöpp hangját játszó Kántor Melindát érdemes kiemelni, egy láthatatlan karakterbe visz olyan életet, ami az egész előadást felpörgeti.