Kácsor Zsolt interjúja, mazsihisz.hu
Kányádi Sándor által fordított jiddis népdalokat adnak elő erdélyi művészek a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében szeptember 5-én, este 7 órától a budapesti Bethlen téri zsinagógában Nincs egészen tegnap címmel. Az előadásról Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészét kérdeztük.
Erdélyben mennyire váltak közkinccsé, népszerűvé Kányádi Sándor jiddis műfordításai? Gyakran elhangzanak különböző rendezvényeken, színházi esteken, fesztiválokon?
Maga a tény, hogy a néprajzi gyűjtemény eredeti, jiddis nyelvű szövegeit egy erdélyi költő, Kányádi Sándor fordította le magyar nyelvre, eligazít ebben kérdésben: alig van, aki ne ismerné a dalokat, és ebben a Kaláka csodálatos lemezének, a Volt egyszer egy kis zsidó címűnek is óriási szerepe van. Előadni azonban tudtommal senki nem vállalkozott rá, talán azért is, mert a Kaláka-verziót a maga nemében tökéletesnek érezzük. Az igény azonban megvolt rá, hogy végre erdélyi előadóművészek is foglalkozzanak az anyaggal, ez is jelentette a legfőbb motivációt a mi előadásunk létrejöttéhez, hiszen ezek a dalok rólunk, erdélyiekről is szólnak. Jellemzően zsinagógákban játsszuk, mégpedig azért, mert ezek a dalok ott vannak igazán otthon, és nagy büszkeség, hogy olyanok is eljönnek ezekre az alkalmakra, akik talán sosem jártak addig zsinagógában! 2015-ben a Kolozsvári Magyar Napok sokak által várt rendezvényének bizonyult az előadásunk, a kolozsvári neológ zsinagógát akkor meg is választották a legizgalmasabb előadói helyszínnek!
A Holokauszt során meggyilkolták a magyar vidéki zsidóság nagy részét, így e dalok sem éltek tovább. Erdélyben voltak olyan kisközösségek, ahol énekelték e dalokat?
Sajnos ez a hagyaték hajszál híján Erdélyben is veszendőbe ment. Éppen Kányádi Sándornak köszönjük, hogy újra fölfedeztük. A dallamok némelyikét Eisikovits Mihály zeneszerző, a Kolozsvári Magyar Opera volt igazgatója is közreadta saját átdolgozásban, ezeket például New York-ban is bemutatták, de nincs tudomásunk, hogy élő hagyomány lenne. A magunk szerény eszközeivel küzdünk mi is a feledés ellen, mint ahogy teszik például azok a népi muzsikusok is, akik a dallamok megőrzésében oroszlánrészt vállaltak azzal, hogy eltanulták a régiektől, és gyakran ösztönösen építették be a maguk művészetébe.
Önt és művésztársait mi ragadta meg a jiddis dalokban annyira, hogy színpadra álltak velük?
A magam részéről egy régi álom valósult meg, hiszen középiskolás koromban ismerkedtem meg a dalokkal, ifjú barátaim pedig úgy csatlakoztak hozzám, hogy mindenki hozzáadta magát ehhez az álomhoz a legjobb tudása szerint. Mindenki tudja, érzi, hogy ezek a dalok, a tematikájuk, a fordulataik annyira hozzánk is tartoznak, hogy ki kellett állnunk velük a közönségünk elé. Ami ezekben a dalokban sajátosan zsidó, az egyetemes is, az erdélyi vagy máramarosi zsidóság és a magyarság hagyományainak összefonódásáról talán szót sem kell ejtenem, hiszen evidenciák, elég, ha csak a Szól a kakas már… című, mindenki által ismert és közkedvelt dalra gondolunk.
Fölléptek már e dalokkal magyarországi zsinagógákban? Ha igen, hol, és milyen benyomást tett önökre az autentikus helyszínen való előadás?
Igen, a mostani előadásunk egy hosszabb ideje tartó kapcsolat egyik állomása, hiszen Deák Andrea barátunk figyelme kiterjedt arra is, hogy bemutassa ezt a kezdeményezést a budapesti Rumbach utcai zsinagógában ugyanúgy, mint például Beregszászon. Az igazán autentikus helyszín természetesen Máramarossziget volt, ahol a Vijniter Klau zsinagóga zsúfolásig telt, amikor a dalokat úgymond „hazavittük”. Ez a felfokozott érdeklődés egyrészt kellemes meglepetés, másrészt óriási elégtétel is volt egyben.
Mire számítson a pesti közönség a zsidó fesztiválon, milyen lesz az estjük felépítése, szerkezete?
Előadásunk törzsanyaga szinte megegyezik a Kaláka-együttes lemezének az anyagával. A különbség talán abban rejlik, hogy másként igyekszünk az egyes dalokba humort, életet csempészni, mint ők tették. De nem idegenkedtünk egy-egy dal átfogalmazásától sem a táncdalok vagy a jazz irányába. Ahol pedig az érzelmi töltet nagyon erős, ott lecsupaszítunk minden sallangot, és hagyjuk önmagában hatni a gondolatot és a dallamot, a capella.
Tudom, nehéz erre válaszolni, de a dalok között van személyes kedvence? Amit mindig örömmel énekel?
Úgy vagyok ezekkel a dalokkal is, mint a színpadi szerepeimmel: éppen az a kedvenc, amit előadunk. Ez amolyan előadói sajátosság: mindig az a gondolat, az a dallam a legszebb, amelybe éppen belebújtunk. Másként nem is lehet. De azért mégicsak vannak mindannyiunknál olyanok, amelyek nagyon a szívünkhöz nőnek. Nekem ilyenek például a rabbi dalok vagy az öreg batáros, Reb Chaim Menasche nyűgölődése a lovával.
Milyen zenéket hallgat, s a kedvencei között mennyire dominálnak a népdalok? Ha ki akar kapcsolódni, milyen zenét tesz be a CD-játszóba?
Hozzám jellemzően közel áll az autentikus népzene, ámuldozok a névtelen, egyszerű emberek bölcsességén és a képes beszédük varázslatos fordulatain. Amúgy „mindenevő” vagyok, minden jöhet, amiben ott van a muzsika, amelyért meg kell kicsit halni, a dalszöveg pedig túlmutat önmagán, és nem ostoba, sztereotip szófordulatokból építkezik. Egyszerűen motivál olyasmit hallgatni, amiből kihallom, hogy a fordulataiért megküzdött önmagával az előadó. „Együtt menni” csak az ilyesmivel tudok.
Ekkora közönséget valószínűleg nem egyedül Ady, még csak nem is a megzenésített Ady vonzott, hanem Laczkó Vass Róbert zengő hangja és előadói karizmája. Már nemcsak élvezzük, hanem várjuk is, hogy minden nyáron új verses-zenés esttel lepjen meg. Idén a színész hangján Ady mellé szegődtünk a hit, a háborgás, a szerelem és a halál ösvényein a pesti kocsmáktól a párizsi Szent Mihály útjáig.
Megzenésítve az Ady-pózok sem tűnnek már olyan modorosnak, Laczkó Vass Róbert pedig gondoskodott róla, hogyha egy-egy dallam édessége túlszelídítené Ady haragját, vagy ellágyítaná a közönséget, akkor ezek közé egy-egy szakasznyi éles szavalatot dobjon. Amelyek így még jobban illusztrálták, hogy tulajdonképpen mennyire sanzonosak Ady Endre versei.
Ferencz Zsolt riportja,