Csuszner Ferenc kritikája, Helikon
Manapság viszonylag ritkán fogadja a színházba érkező nézőt leeresztett függöny. Ennek, a színpadi és a civil világ határát ellentmondást nem tűrően jelző alkalmatosságnak ingencsak megfakult a szerepe a kortárs színházművészetben. Így minél ritkábban találjuk magunkat szemben a leeresztett függönnyel, annál inkább résen kell lennünk, ha mégiscsak így indul egy előadás. A függöny, ha megbízható rendezővel van dolgunk, jelzés, de, hogy mit jelez, az leginkább felgördülése után derülhet ki.
Nincs ez másként a Kolozsvári Állami Színházban bemutatott Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című előadásban sem. Azaz mégis. Ugyanis a nézők elhelyezkedése után a darab szerzője, az 1805-ben elhunyt Csokonai Vitéz Mihály les ki a nézőtérre, majd elő is jön a proszcéniumra. A beolajozott hajú, kis bajszot és díszmagyart viselő Laczkó Vass Róbert tolmácsolja a szerző fizikai jelenlétét, és hosszasan vezeti fel a nézőtéren összesereglett kegyelmes, méltóságos, nagyságos, valamint tekintetes hölgyeknek és uraknak az előadást. Egy játékot játszunk ma el – mondja –, melynek célja a tréfa – kis szünetet tart – és valóság. Beszédét követően veszi kezdetét Karnyóné és mindenféle egyéb szeleburdiak kálváriája.
Az eredeti történet szerint az özvegynek hitt Karnyóné (Bíró József) körül két szeleburdi legyeskedik. Lipittlotty (Hatházi András) és Tipptopp (Bogdán Zsolt) egyaránt a halottnak hitt, de valójában Mantuában raboskodó Karnyó (Balla Szabolcs) vagyonára és Boris (Kántor Melinda), a szobalány kegyeire pályáznak. Karnyóné Lipittlottyot, Boris Tipptoppot részesíti előnyben, de a szereplőknek nincs esélyük békés kiegyezésre. A folytonos áskálódások és cselszövések miatt a történet össznépi tragédiába torkollik, de az utolsó pillanatban, tündérek és tündérfik hathatós közreműködésével az öngyilkosok, a meggyilkoltak és a meghasadt szívűek is újraélednek.
Az előadás – amint az első jelenetekből minden kétséget kizáróan megállapítható – csak jobb híján követi a darab történetét. Pedig a Karnyóék tágas, de megkopott boltját mintázó, letisztult színpadkép (Fodor Viola), és a Csokonai idejében éppen divatjamúlttá váló rizsporos parókákkal is megtámogatott, ötletes jelmezek (Bianca Imelda Jeremias) akár a történet elmesélését is szolgálhatnák. Szerencsére a rendezőnek ennél sokkal jobb ötlete támadt.
Keresztes Attila hat éve rendezett utoljára a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, és azóta kétszer (2012-ben a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban és 2013-ban a Szegedi Nemzeti Színházban) is színre vitte Csokonai tündérjátékát. A bemutató előtt a legnagyobb kérdést pontosan a két korábbi produkció és a kolozsvári előadás viszonya jelentette. A nyíregyházi és a szegedi előadások a szereplőket alakító színészeket kivéve, gyakorlatilag azonosak voltak, de hogy a most bemutatott Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak nem csak lábjegyzetnyi helyet érdemel egy majdani színháztörténeti könyv rendezői remake-eket tárgyaló fejezetében, az már az első jelenetek után kiderül.
Manapság bevett gyakorlat, hogy a produkciók létrehozói csak kiindulási pontnak tekintenek egy-egy művet, arra reflektálva, vagy azzal vitába szállva állítják színpadra az előadást. Az özvegy Karnyóné kolozsvári változata még ennél is tovább megy. Itt – a leengedett függönytől kezdve – minden a Színházról szól. Mert itt a színház nem eszmét, elméletet, még csak nem is álomképet jelöl, hanem egy mindannyiunk által jól ismert intézményt, a Kolozsvári Állami Magyar Színházat – olyan formában, ahogyan azt az előadás létrehozói látják és láttatni akarják.
Túlzás lenne itt a dokumentarista színházra jellemző igényekkel fellépő produkcióra gondolni. Az előadás egyetlen célja a szórakoztatás, és Keresztes Attila a lehető legjobb érzékkel választja ennek eszközéül az önreflexiót és az öniróniát. A produkció valójában már Csokonai történetével, annak eredeti szövegével sem törődik, és az újrarendezésre váró előadás is kívül kerül a fókuszon. Amit helyette kapunk az Csokonai Laczkó Vass Róbert Vitéz Mihály, Bíró Karnyóné József, Hatházi Lipittlotty András, Bogdán Tipptopp Zsolt és hasonlók. Az előadás összeolvasztja a tréfát a valósággal, így jön létre Keresztes egykori Karnyóné rendezéséből és a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának egy jelentős részéből a Karnyóék Állami Magyar Színháza.
Az identitásokkal való játék egyik igen szép példája Lipittlotty, azaz Hatházi Lipittlotty színre lépése, aki a nézőtéren keresztül érkezve, a szereplőre jellemző akcentussal és orrhangon kérdi meg: Ez itt Güllen? Aztán zajlik tovább az előadás, és amikor egy thonetszékkel a kezében a minden irányból megvilágított csillárhoz ér, így szól: Jé, milyen ismerős! Az idén bemutatott Az öreg hölgy látogatásában – ezt az előadást idézi az első kiszólás – nem játszik Hatházi András, aVánya bácsi címszerepét pedig másnak adta át; az aktuális évadban pedig viszonylag kevésszer lépett színpadra. Ezeket tudva igencsak személyes és jelentőségteljes lesz, amikor azt is elmondja a nézőknek, hogy rég nem volt itt, pedig jó itt lenni.
Egy jóval későbbi jelenetben Csokonai Laczkó Vass Róbert Vitéz Mihály egyéni zenés-táncos produkciójával igyekszik szórakoztatni a nézőket. Eközben Bogdán Tipptopp Zsolt a páholyok mellvértjéről lelógó kötélhágcsóba akadva, fejjel lefele lóg és üvölti: Hagyd abba! Ez itt a próza részleg! Ez nem az Opera! Ide intelligens emberek járnak! A jelenet végére menthetetlenül elszabadulnak az indulatok: Csokonai Laczkó Vass egy Mihály feliratú, flitteres felsőben rohangál a nézőtéren, amíg Bogdán Tipptopp hathatós közbenjárására a műszak tagjai be nem rontanak, hogy elhurcolják a megvadult szerzőt.
A korábbi előadásokra, az intézmény mindennapjaira vagy a színészek közötti torzsalkodásokra vonatkozó poénok áradatába töménytelen mennyiségű szóvicc vegyül, s mellettük ritkán jut érdemi szerep a darab eseményeinek. Végül éppen ezek az eredeti szöveghez viszonylag hű jelenetek válnak az előadás gyenge láncszemeivé. Sem ritmusukban, sem humorukban nem bírnak felzárkózni a legjobb stand-up comedy műsorokat idéző részletekhez.
Keresztes Attila rendezése, ha szeleburdinak is tűnik olykor, legalább annyira ravasz, mintBogdán Tipptopp terve, amivel Hatházi Lipittlotty vesztére tör. A teljes mértékben a Kolozsvári Állami Magyar Színházra és az előadásban szereplő színészekre szabott humor, az olykor – látszólag – komoly színházelméleti kérdéseket felvető megoldások, és a teljesen komolytalan, bár erősen szövevényes identitás-játékok miatt az előadás jóval mélyebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Ha a színháztermet elhagyva megpróbáljuk egy-egy önmagába bogozódó utalás szálait felgöngyölíteni, kiderül, hogy valójában nincs itt semmiféle titok, semmi meglepetés. A mélység helyett az iram keltette légszomjba szédültünk bele. Igaz, másfél óra önfeledt szórakoztatás után ezt aligha vethetjük a rendező vagy a színészek szemére.
A függöny, ha megbízható rendezővel van dolgunk, jelzés – írtam korábban, ezért Keresztes Attilát akár megbízható rendezőnek is tekinthetnénk. Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakalapján mégis azt tanácsolom az általa rendezett eladások nézőinek, hogy még a szemüknek se higgyenek. Legalábbis ne elsőre. Vagy, hogy az előadás szellemiségéhez némileg illeszkedő mondattal zárjak, álljon itt ez: Keresztesben megbízni nem kell félnetek jó lesz.
A budapesti Magyarság Házában is bemutatták a közönségnek két kolozsvári művész, Laczkó Vass Róbert színész és Szép András zongorista „Maszek balladák” című előadóestjét. A rendezvény keretén belül megnyitották az „Erdélyi műemlékek” című vándorkiállítást is.
Kiss Olivér beszámolója – 
Mert romantikából és hejehujaságból kapunk eleget ahhoz, hogy ránkférjen a görbe tükrös önismeret is – mesélt a versek kiválasztásáról Laczkó Vass Róbert az előadás után, amelynek a Történelemóra görbe tükörrel és fekete zongorával alcímet adták. Ha már a kés élén táncol, akkor inkább abba az irányba billen, hogy megválaszolatlan vagy megválaszolhatatlan kérdésekkel bombázza a közönséget, mondta a színész a Kolozsvári Rádió egy parányi szobájában, ahova bemehettünk beszélgetni.Míg a közönségnek érezhetően