Koós Imola beszámolója, maszol.ro
Milyen lesz egy erdélyi magyar színésznek „Holnap, Hollywoodban”? Milyen ma? Milyen az út odáig? Hogy lehet ott helytállni, érvényesülni, felvenni a harcot az óriási konkurenciával a világ legnagyobb álomgyárában, ahol egy egész város a filmiparban és -ból él? Ezekről mesélt Skovrán Tünde a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, ahol színészkollégája, Laczkó Vass Róbert, a Nyitott szemmel beszélgetősorozat házigazdája faggatta.
Skovrán Tünde, barátai számára „Skovi” Baróton született, Kolozsváron tanult színművészetet, a Kolozsvári Állami Magyar színház társulatának tagja volt – két évvel ezelőtt pedig olyan lépésre szánta el magát, amelyre csak nagyon-nagyon kevesen mernek vállalkozni a kelet-európai színésztársadalomban: nyakába vette a világot, és meg se állt Los Angelesig, hogy valóra váltsa kislánykori álmát. „Színésznő leszek, gazdag és híres hollywoodi filmszínésznő” – jelentette be szüleinek még gyerekkorában, és azóta eszébe se jutott más pályára gondolni, csak a színészire.
Minderről a Györkös Mányi Albert Emlékházat megtöltő közönség előtt mesélt Skovi, aki karácsonyra és Újévre látogatott haza a tengerentúlról. Új otthona Beverly Hills-ben van, és elmondása szerint egy pillanatig sem érzi magát egyedül, hála nyitott, barátkozós természetének, valamint a technikának, hisz édesanyjával naponta beszélget skype-on.
Vasalás közben verseket szavalni
„Színészi vénámat anyukámnak köszönhetem, ő Maszkura-alapítótag volt, igazából belőle is színésznő kellett volna legyen. Én nem hagytam őt »felmenni a padlásra«. Vasalás közben verseket mondott, úgyhogy az én színészkarrierem abban a pillanatban kezdődött el, amikor megtanultam beszélni” – mesélte Skovi. Később édesapja némi reményeket táplált lánya tudományos pályájával kapcsolatban, és matematika-fizika szakra adta az iskolában. „Első napon odaálltam a fizikatanár elé, és közöltem, hogy én színésznő leszek. Nagyon megértő tanáraim voltak: néha elküldtek szavalóversenyre, amit megnyertem, és jutalomként beírtak egy-egy tízest” – tette hozzá a közönség nagy derülésére.
Baróton nem volt színház, egyetlen egy mozifilmet látott, a King Kongot, ami valósággal sokkolta, de még színes tévéjük se volt – mégis tudta, hogy csakis a színészi pálya érdekli.
Egy WC-tartály és egy jóslat
Aztán jött egy kolozsvári szavalóverseny, amelyet szintén megnyert. A jutalom többek közt egy színházjegy volt a Cseresznyéskert című, Vlad Mugur által 1997-ben rendezett előadásra. „Életem első és meghatározó nagy színházi élménye volt” – vallotta a művésznő. Majd elmesélt egy vicces és bizarr jelenetet, amely tökéletesen jellemzi személyiségét és elszánt optimizmusát: „A mosdóban felálltam a WC-re, és a tartályra, egy nehezen látható helyre felírtam, hogy én, Skovrán Tünde, Kolozsváron főiskolás, majd ebben a színházban színésznő leszek. Később, amikor valóban elvégeztem itt a színművészetit, majd felvettek a társulatba, elmentem abba a mosdóba, felálltam a WC-re – és az írás még mindig ott volt!”
Újra megtanulni járni
Kőszínházban dolgozni a legtöbb frissen végzett színész álma. Biztonságot ad, egy nagy intézményhez tartozol, havi jövedelmed biztosítva van. De ott van az érem másik oldala is: minden napodról mások döntenek, nem lehet előre tervezni, mert életedet a próbatábla irányítja. „Egy idő után rájöttem, hogy kézbe kell vennem az életemet” – mondta Skovrán, aki szerint ez a folyamat eleinte olyan, mintha az embernek újra meg kéne tanulnia járni. Ugyanakkor elismeri, hogy a kolozsvári színházban tanult meg mindent, ami később segítette karrierjében. „Megértem ebben a színházban” – fogalmazott. Később, miután legyőzte félelmeit, rájött, hogy nemcsak járni tanult meg újból, hanem repülni is.
Belefestette magát a filmbe
Aztán jött a Puzzle, az első nagyjátékfilm, amelyben játszott. Ráadásul román nyelven. Szerencséjére egy fiatal képzőművésznőt kellett alakítania: azért szerencséjére, mert Skovi a civil életben is fest, nem is akárhogy (Amerikában például eleinte abból élt, hogy ottani gyűjtők megvásárolták a festményeit). Így nyugodt lélekkel megígérhette a castingon, hogy ő maga megfesti a forgatókönyvben szereplő egész alakos portrét. Ezt az ígéretet azonban rögtön el is felejtette, így az első próbán, amikor a rendező a festmény iránt érdeklődött, majdnem elájult az ijedtségtől. „Bukarestben egy nagyon szép szállodaszobában laktam. Gyorsan beszereztem a vásznat, az olajfestékeket, és egy éjszaka alatt megfestettem a képet. De ami ott maradt, az után valószínűleg ki kellett festeni a szobát. Az adrenalintól, a kapkodó mozdulataimtól minden festékes lett” – mesélte.
A Puzzle-t itthon is bemutatták, de a tengerentúlon hozta meg számára a sikert: a legjobb színésznőért járó díjat New Yorkban és Bostonban. Skovi a forgatás utolsó napján már érezte, hogy elindult az úton, amelyen haladnia kell.
A Halloween-rémnővér, avagy minden kezdet nehéz
Hogy Kaliforniában sem fenékig tejfel egy kezdő, kelet-európai színész élete, azt eddig is sejtettük, a művésznő azonban kedves, humoros történetekkel erősített alá. Első „színészi” munkája például egy Halloween-produkció volt, ahol nyolc órán át villózó fényben kellett állnia egy művérrel telefestett szobában. „Amikor jött egy csoport látogató, kiléptem az órából én, a rémnővérke, és eljátszottam, hogy beadom nekik a halálos injekciót.”
Aztán jött egy reklámfilm, amelyben néhány másodperces szerepet kapott ugyan, de ebből az Egyesült Államokban egy évig el lehet élni. Akkor már tudta, hogy jó úton jár, hisz egymást követték a biztató jelek. Kolozsvári társulatigazgatójával, a San Diego-i egyetemen tanító Tompa Gáborral Los Angelesben találkozott ismét, és nyolc hónap kemény munkával létrehoztak egy színházi produkciót, amely teljesen újszerű és szokatlan az ottani színházbajáró közönség számára. „Kolléganőmmel el is határoztuk a sikeren felbuzdulva, hogy minden évben megpróbálunk elvinni egy-egy kelet-európai rendezőt, és bemutatunk vele egy előadást.”
A város, ahol a gyorséttermi kiszolgáló is színész
Hogy lehet felszínen maradni egy hatalmas városban, ahol mindenki valamilyen formában a filmiparban dolgozik? Los Angelesben mindenkinek a filmgyártáshoz van köze – mesélte Skovi – és a castingokon kiderül, mekkora a konkurencia a befutni vágyó színészek között. „Mindenki tehetséges. Néha megdöbbensz azon, hogy a McDonald’s-ban jobb színész árulja a hamburgert, mint amilyen te vagy. Ez azonban nem elég. A sikert az dönti el, hogyan tudod menedzselni önmagad.”
Miből áll ez? Skovrán Tünde ezt is elmesélte: két éve, vagyis amióta kiment Los Angelesbe, éjjelente nem alszik többet 4-5 óránál. Naponta partikra, találkozókra jár, ismerkedik és fenntartja az ismeretséget, hisz pillanatok alatt elfelejtenek. Fontos felkerülni bizonyos meghívott-listákra, fontos a partikon mindenkivel váltani egy-két mondatot. A legnagyobb színészek is meghallgatásokra járnak, mert semmi nem biztos, csak az, amit te magad hozol létre.
Nem angol anyanyelvűként kétszeresen nehéz befutni. Skovi számos kurzust végez egyidejűleg: nyelvkurzusokat, ahol különböző akcentusokat tanul, valamint a komédia-színészetet, de menedzsmentet is. És ha mindez már így is eléggé fárasztónak tűnhet, tegyük még rá a marketinget: a közösségi oldalakon a lájkok és követők száma abban a világban fontosabb, mint a tehetség, az imázs-építés tehát egy teljes embert igénylő munka.
Laczkó Vass Róbertnek arra a kérdésére, nem fél-e attól, hogy a hollywoodi hatalmas olvasztótégelyben egyszercsak el fog tűnni, azt felelte: „Egy időben féltem ettől, de most már nem félek. Ha eddig már eljutottam, most már nem veszek el. Különben is, nem az a fajta leányzó vagyok, akiért aggódni kéne.”
Demeter Zsuzsa karácsonyi interjúja – .jpg)
Magyarság-tudatunk szempontjából az elmúlt másfél évtized – a XX. századba most ne vánszorogjunk vissza, van bajunk elég ebben az évezredben is! – leginkább arról szólt, hogyan tudunk összekülönbözni kebelbarátok, ismerősök, családtagok és munkatársak afelett, mit is jelent igaz magyarnak lenni. Nem hiszem, hogy a magyarságnak, mint olyan, minősége volna, ez amolyan fokozhatatlan, abszolút érték, mint a szeretet. Ezzel együtt a napi tollforgatók ma már egy tisztességes publicisztikát sem tudnak a témában megírni anélkül, hogy ilyen-olyan jelzőkkel, jobbról vagy balról meg ne környékeznék az identitást. Pedig, azt hiszem, semmi mást nem kellene tennünk az eligazodáshoz, mint Ady Endrét, József Attilát vagy Illyés Gyulát komolyan venni.
A Magyar Fórum “karácsonyi ajándéka”: mit nem kérdeztek meg eddig soha Öntől, amit szeretne elmondani?
Mindig nagy érdeklődéssel veszek kezembe olyan könyvet, melynek szerzőjét személyesen is ismerem. Így volt a Laczkó Vass Róbert, kedves volt tanítványom „Nyitott szemmel” című könyvével is. A Kolozsváron élő remetei származású színművész a kincses város Györkös Mányi Albert Emlékházban szervezett beszélgető sorozat egy részét tette közzé ebben a könyvben. 2012-től havonta olyan emberekkel beszélget, akik világot jártak, számos, sokunk számára ismeretlen kultúrába tekintettek be, úgy, hogy hónapokig, esetleg évekig éltek cselekvően olyan helyeken, melyek sok esetben nemcsak távol esnek kultúránktól, de gyakran az életveszélyt is megtapasztalhatták. A magas Himalájától, a forró Afrikáig, Egyiptomról, Amerikáról, Albániáról mesélnek a beszélgetőtársak a jó tollú színművésznek, de számomra titkosnak hitt dolgokat is megtudhatunk a bolíviai börtönben raboskodó Tóásó Elődről, az őt rendszeresen látogató, a kiszabadításában közreműködő Lukács Csabával folytatott beszélgetésből. Mivel a könyv kilenc fejezetből áll, melyek egymástól függetlenek, azoknak is ajánlom, akik egyszerre csak rövid időt tudnak az olvasásra szánni. A könyv végén levő képek, még inkább nyomatékosítják az olvasmányélményt. Én személy szerint várom a könyv folytatását, és gratulálok Robinak. A karácsony közeledtével ajándék is lehet a könyv a fa alatt, ára is pénztárcabarát. A kötet az Exit Kiadónál jelent meg.