2016 04 03 A kolozsvári színház kulisszái mögött nincsenek titkok, csak legendák

'16 ápr. 05

Mészáros Tímea képes beszámolója – foter.ro

Hol fulladt a Szamosba Imre Erzsi? Mit tárolnak a színház „bunkerében”? Hogyan került Jászai Mari egyetlen fennmaradt filmje New York egyik pincéjébe?

Ingergazdag kulisszatitok-feltáró sétán vettünk részt a színházi világnap apropóján a Kolozsvári Állami Magyar Színház (KÁMSZ) szervezésében. Az idegenvezető szerepét Laczkó Vass Róbert színművész töltötte be, aki másfél órás séta keretében vezette végig a közönséget a színház rejtett, olykor naftalin-, enyv-, festék- és fémforgácsszagú világán.

Lackó Vass Róbert és egy kolléga

Laczkó Vass Róbert és egy kolléga (Fotók: Mészáros Tímea)

A rendhagyó séta a „színészköztársaság” már jól ismert előcsarnokából indult, ahol idegenvezetőnk a kolozsvári színjátszás közismertebb adatait ismertette. A magyar nyelvterület első hivatásos színtársulata – melynek jogutódja a mai KÁMSZ – a 1792-ben alakult Kótsi Patkó János vezetésével, és a Főtér sarkán álló Rhédey-palota báltermében tartotta első bemutatóját.

Néhány évtizedes hányattatás után felépült a Farkas utcában, a mai Auditorium Maximum helyén az első kőszínház – a valamikori filharmónia – épülete, mely a 20. század elejéig játszóhely is volt. Ebben a korszakban a magyar színjátszás emblematikus alakjai léptek fel itt, például Jászai Mari, aki tulajdonképpen kolozsvári színészként kezdte a pályafutását, vagy Várkonyi Mihály, a hollywoodi némafilmek egyik magyar sztárja.

Laczkó Vass Róbert és a közönség

Indulás előtt egy kis történeti áttekintés

A társulat minden létező műfajt játszott, hiszen fenn kellett tartania valamiből a színházat. Két-három hét alatt készültek el a darabok, melyeket sorozatban játszottak, így mai értelemben igényesen színpadra vitt előadások nem születtek. Mielőtt megépült a mai román nemzeti színház épülete, már működött a nyári színkör, amely része volt az akkori Sétatérnek. Ez egy favázas épület volt, ahol nyáresti könnyed darabokat játszottak. Állítólag orfeum is működött benne a mostani színház színpada, illetve a zenekari árka helyén, sőt filmvetítések is voltak itt. A társulat kinőtte a Farkas utcai kőszínházat, így Janovics Jenő egy impozáns nemzeti kőszínház építésének ötletével állt elő. A városvezetés a kor nagy bécsi színházépítőit, a Helmer és Fellner építészeti irodát bízták meg a feladattal.

A színház koronázási ékszere

Ki gondolta volna, hogy színpadi kellék is lehet?

Az esti előadásra készülő színpadi munkások sürgés-forgása közepette Laczkó Vass Róbert a nézőtérről elmondta: elviekben 862 ülőhellyel rendelkezik, viszont technikai okok miatt több széket eltávolítottak. Ettől függetlenül a KÁMSZ-t az egyik legtöbb férőhelyes kőszínházként tartják számon a Kárpát-medencében. Más szempontok szerint is rekordtartó a Kárpát-medencében: például ez a nézőtér rendelkezik a térség első vasbeton héjszerkezetű kupolájával, amely a maga nemében világpremier, a kupola tetején lévő nyílás a Pantheon kupolájára emlékeztet. A leengedhető, méreteiben is impozáns csillár egy emlékezetes előadás fontos kelléke volt: Andrei Șerban Ványa bácsijában a címszereplőt gyakorlatilag megkoronázták vele.

A játszóhely azután vált törzshelyévé a magyar társulatnak, hogy a trianoni döntés következtében Erdély Romániához került, és a nemzeti színház Bocskai téri épületébe beköltözött a román társulat. Azóta, egy kisebb megszakítással, a magyar színészek a sétatéri teátrumban játszanak. Janovics Jenő a társulat működésének anyagi feltételeit jórészt a magánvagyonából teremtette elő.

A kolozsvári filmgyártás egykori tere

Janovics Jenő egykori filmgyárában

A nézőtér megtekintése után egy hollywoodi léptékkel is mérhető filmgyárat látogathattunk meg, pontosabban annak a helyét. Janovics Jenő filmgyárában szűk hét év leforgása alatt több mint hetven film készült. Ezek között volt olyan világkarriert befutott film is, amely mintegy 130 kópiával rendelkezett.

Méltán büszke lehet Kolozsvár arra, hogy itt kezdte pályafutását például a Casablanca Oscar-díjas rendezője, Michael Curtiz, akit Kertész Mihályként ismerünk, vagy Korda Sándor, aki a brit filmiparban futott be világra szóló karriert. Blaha Lujza egyetlen filmfőszerepét itt játszotta el, mellette Jászai Mari is forgatott itt, egyetlen fennmaradt filmje, A tolonc igazi filmritkaságnak számít.

Pince

Korzózás a pincétől a padlásig

A felvétel kópiája New Yorkban, egy elázott pincében került elő, majd szerencsés véletlenek folytán a Duna Televízió egykori igazgatójának, Cselényi Lászlónak a közreműködésével 2008-ban került Magyarországra. A hosszan tartó felújítási munkálatok után nagy érdeklődés övezte a bemutatóját. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy Kolozsváron is látható volt. A Janovics filmgyárában készült más filmeket viszont már hiába keresnénk pincékben vagy padlásokon, 94 százalékuk ugyanis megsemmisült. Az egykori gyártóbázis helyén napjainkban a színház különböző díszletelemeit, kellékeit tárolják.

Janovics Jenő egyik kedvenc forgatási helye

Janovics Jenő egyik kedvenc forgatási helyszíne

A vezetett séta következő állomása a színház Szamos felőli oldala volt, ahol gyakran forgatott Janovics Jenő. A Szamoshoz fűződik pályafutásának legnagyobb balesete, amelynek nyomán gondatlanságból okozott emberöléssel vádolták meg. Az áldozat az egyik statiszta, Imre Erzsi volt, aki a Szamoson forgatott jelenetben nem a csónak jobb oldalán ugrott ki, mint ahogyan azt a rendező kérte, hanem baloldalt. Testét egy örvény elragadta, és mire kiszabadították, már életét vesztette. Janovicsot felmentették a vád alól, és be tudta fejezni a filmet – hangzott el a közismert történet.

A teátrum épületén itt jól megfigyelhető, milyen átépítéseken esett át az ingatlan. Az eredeti szecessziós stílusjegyeket a 60-as években történt bővítéskor a szocreál váltotta fel. A kupolacsarnokot U alakban öleli körbe a bővítmény, mögötte viszont jól látható a régi színházépület. Vannak olyan falrészek, melyek Janovics Jenő filmjeinek díszleteként is szolgáltak, a rendező ugyanis költségmegtakarítás miatt sokat forgatott szabadtéren, kihasználva a természetes fényviszonyokat. Az épület-komplexum legújabb kori eleme a modern stúdióterem, mely ezen az udvaron át közelíthető meg.

A színház stúdióterme

A stúdióteremben a színpadi munkások szabad idejükben asztaliteniszeznek

A stúdióban Laczkó Vass Róbert elmondta: bár Európa-szerte irigylésre méltó a fény- és hangtechnikája, az épület sok tekintetben hagy kívánnivalót maga után. A színház épületében a színházi társulat és az opera társulata külön intézményekben, párhuzamosan működik, a helyhiány miatt is szükség volt az új játéktérre. A társulatot 37 színművész alkotja, működését pedig az adminisztrációs és a kisegítő személyzet (kárpitosok, lakatosok, varrodások, öltöztetők, hajszobrászok, sminkesek, stb.) segíti. A színész ugyanakkor megjegyezte, bár mindenkinek a munkája fontos, a színházcsináláshoz két dolog is elegendő: a színész és a néző. Az opera ehhez képest komplexebb társulat, hiszen van külön zene-, ének- és balettkara is.

A bunkerben

Jézus lát téged

Az úgynevezett „bunker” egymásra halmozott díszletelemek és kellékek, illetve különböző stílusban készült bútordarabok látványával várta a kulisszatitkok szerelmeseit. Ebben a raktárban tárolják az újrahasznosítható díszletelemeket, így az eszkábált oltártól kezdve az utcai világítótestekig minden megtalálható itt.

A színház naftalinszagú jelmeztárába lépve megtudhattuk, hogy több, már-már muzeális értékű ruhadarab is fellehető benne. A szóbeszéd szerint a Sárga csikó főszereplőjének egyik jelmeze is, de ez bizonyára csak legenda – vélekedett Laczkó. Komoly munkát jelent a jelmezek tisztán tartása, mosása, vasalása, nyilvántartása, és igazi elhivatottság szükséges a feladat ellátására – tudhattuk meg. A különböző össze- és szétszerelő műhelyekben pedig arról győződhettünk meg, hogy óriási háttérmunkával áll össze mindaz, amit a színpadon egy előadás alkalmával láthatunk.

A jelmeztár

A Sárga csikó jelmeze helyett sárga csíkos kosztümöt találtunk

A színházi séta végén idegenvezetőnk azzal búcsúzott: nem baj, ha a látottak lerombolják a mítoszt, amely a színészmesterséget körbelengi. Ez is ugyanolyan mesterség, mint bármelyik más, tanulható szakma, bár nem mindenkiben van meg az az elhivatottság, amely egy jó színész fontos ismérve. Aki ezt a pályát választja, jó, ha tisztában van mindezzel.

2016 03 10 Laczkó Vass Róbert: Mellőzzük a romantikát

'16 márc. 10

Kolozsvári Rádió – kolozsvariradio.ro

Jövő héten születésnapja lesz a Kolozsvári Rádiónak. A hatvankettedik. Ezt meg is ünnepeljük hétfő délután fél öttől a rádió nagytermében. Zenés-lírai történelemleckével, görbe tükörrel, fekete zongorával, médiadíj-átadással. A Hangoló vendége Laczkó Vass Róbertszínművész és Rostás-Péter István, főszerkesztő-helyettes volt.

“Mellőzzük a romantikát, azt a történelemszemléletet, ami jellemzi a közgondolkodásunkat. Inkább arra fókuszálunk, hogy a mi Kárpát-medencei létünk hogyan emészthető meg, nem csak a tragédiák, hanem az elgondolkodtató események tükrében is” — mondja Laczkó Vass Róbert.

A színművész így fogalmazza meg a zenés történelemóra alapfelvetését: “Mi lett volna, ha nem István a győztes, hanem Koppány? Mi lett volna, ha a ’48-as forradalom idején átlovagol a Bering-szoroson egy csapat indián, és Bem apó megsegítésére siet?”

“Volt a Kolozsvári Rádióban egy Versajándék című sorozat, mindig próbáltuk a lírai vonulatot erősíteni, fenntartani. Úgy érzem, hogy — teljesen más tálalásban — ez a műsor folytatja az üzenetet, hogy van líra, érdemes ráfigyelni, van üzenete, és lehet úgy is csomagolni, ahogy eddig nem szoktuk meg”– fűzi hozzá Rostás-Péter István.

Hangzóanyag: kolozsvariradio.ro

2015. 04. 30. Kurázsi Mama rizsporosan – a kolozsvári Karnyónéról

'16 febr. 06

Demény Péter kritikája, jódeménységfoka.blog.hu

Mindenki hülye. Ez a benyomása annak, aki megnézi a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakat Keresztes Attila rendezésében.

Mindenki hülye, bár akad, aki “hivatalosan” (mint Samu, akit Váta Loránd alakít), és aki “feketén” (az összes többi), és a rendező erre “megy rá”: Lipittylotty (Hatházi András) németesen marha, Tipptopp (Bogdán Zsolt) franciásan, Karnyó (Balla Szabolcs) képkeretesen, Karnyóné (Bíró József) kiéhezetten, Boris (Kántor Melinda) kielégítetten is, Lázár boltoslegény (Dimény Áron) ufósan, Csokonai (Laczkó Vass Róbert) tamásgáborosan. A díszlet (Fodor Viola) zsúfolt és rémületesen funkcionális, csapóajtókkal, hágcsókkal, ablakokkal, ággyal a színpad közepén, a jelmezek (Bianca Imelda Jeremias) eklektikusak (Csokonai Vitéz Gábor leveti a mellényét, alóla feltündököl egy Superman-öltözet).

Szinte nem lehet elmondani, mi minden van. Hadarás a semmibe, paróka, melyet kiporolnak, és csak úgy száll a por belőle, gyerevelemahargitára-közjáték, improvizálás a nézőkkel, ironizálás a színházzal (“ki akarja megnyerni a 80 jegyet a következő hét stúdióelőadásra”), a színházzal és a közönséggel (miközben Laczkó Vass Róbert mindenáron tapsot szeretne kicsikarni, Bogdán Zsolt kiabál, hogy tűnjön innen, ez egy színházi — nem operai — előadás, Boris meg tapsol, mint a fene), a multikulturalitással és a toleranciával, a magyar himnusszal és a románnal… Az ember belefárad, mire elsorolja.

Hideget és meleget egyaránt hallottam a Karnyónéról, kíváncsian mentem hát az előadásra. Keresztes Attilát régóta szeretem, ismerem vígjátékok iránti gusztusát, szívesen utaztam. Már a 2001-2002-es évadban játszott A szabin nők elrablásából ismertem a színház- és közönség-gúnyoló indulatát, a szél pedig úgy fúj be az ablakon, mint a szatmári Három nővérben, és az arcok is olyan furcsára maszkírozottak. A vadkacsán kívül (be szép előadás volt!) nem is jut eszembe rendezése, mely ne járt volna az abszurd közelében. Hiszen mondja a Karnyóné kapcsán is: “Csokonai a Karnyónét diákszínjátszásra írta. A történet nagyon groteszk, ha realista módon nyúlnánk hozzá, akkor ez egy borzasztó történet lenne. Van benne egy »tökös« vénasszony, akinek udvarol két fiatal legény, de csak a pénzéért. Van egy szellemi fogyatékos gyereke. A férje a háborúban van, mindenki halottnak hiszi, de aztán hazatér. Végül szerelmi bánatában Karnyóné öngyilkosságot kísérel meg. Van benne valami Kurázsi mamás. A darab műfaja Csokonai szerint tündérjáték, mert a 18. században ő csak így tudta az abszurdot megfogalmazni.” A legjobb vígjátékok mindig hátborzongatóak némileg.

A társulat, mint mindig, pazar. Mindenki remekül végzi a dolgát, Bíró Józsefnél jobban nem lehet tökös, valahogy mégis töketlen vénasszonyt játszani, Bogdán Zsolt, Hatházi András és Laczkó Vass Róbert csodálatosan oldják meg magánszámaikat, miközben a közönséggel játszadoznak, az összjátékok tündökletesek. Vannak leülési pillanatok, és a befejezést Csokonai is csak odaragasztotta, mert nem akarta rövid élete végéig ezt a darabot írni, és vannak erőltetett szóviccek és helyzetek (nálam “a vér nem válik vízzé” verte ki a biztosítékot, mikor Lipittylotty lelövi Tipptoppot, és a “Tompa Gábor” telefonálásának sem örültem annyira), az egész mégis működik, és egy mai Csokonait ad a nézőnek.

2013. 10. 04. Nevetni tilos, angyalom

'16 febr. 06

Demény Péter jegyzete, maszol.ro

„Prágában a giccsben láttuk a művészet első számú ellenségét. Franciaországban más a helyzet. Itt az igazi művészettel a szórakozást állítják szembe. A nagy művészettel, a grand art-ral a könnyű, kisebb művészetet. Engem azonban sohasem bosszantottak Agatha Christie detektívregényei, viszont mélységesen és őszintén utálom Csajkovszkijt, Rahmanyinovot, Horowitz zongorajátékát, a nagy hollywoodi filmeket, a Kramer kontra Kramer-t, a Zsivagó doktor-t (ó, szegény Paszternak!)” A fentieket Milan Kundera írja sajátos szótárának, melyet A regény művészetében tett közzé, ’giccs’ címszavánál.

A zenéhez nem értek annyira, hogy tudnám, mit mond, a nagy hollywoodi filmekről vannak elképzeléseim, a Kramer kontra Kramer-ről halványak az emlékeim (rég láttam), a Zsivagó doktor, Omar Shariffal a főszerepben nyilvánvalóan giccs, hiszen az a legfőbb igyekezete, hogy a főszereplő jóképű legyen – azok közé a filmek közé tartozik, mint az amerikai Háború és béke, amelyek kapcsán a közönség egy része pihegve szól: „de szép!”

A felsorolás elemeinek többsége tehát hidegen hagy, az indulatot azonban nagyon is értem és megértem, és mindig is felháborított a giccs rózsaszín mártása, az a csöppet sem rózsaszín illat, amely terjeng körülötte, és különösen az a lelkendezés, amely mindenkor kíséri, s amelynek hordozói meggyőzhetetlenek. Mélységesen és őszintén utálom mindazt, ami Tamás Gáborból, Dancs Annamariból, Wass Albertből lett a lélek kirakodóvásárában, az erdélyiség kapcsán gyakran emlegetett fenyveket és harmatokat, kagylókat és pálmákat, a székelykedő furfangokat, amelyek rátelepednek Tamási művészetére; ennél nem kevésbé azt, amikor senkikből lesznek példaképek, mint egykor a Big Brother és a Való Világ szereplőiből, amikor mindenki Pogó zokniját hordta vagy a fél Eger kigyűlt Alekoszt látni; Mága Zoltán nyálhegedűjét és Clayderman nyálzongoráját, Hitler és Sztálin kivezényelt tömegeinek látképét.

De hát most mondtam, hogy nem értek a zenéhez, akkor mit akarok Mágától és Claydermantól? „… a giccs nem egyszerűen ízléstelen művészet. Giccses magatartás is van. Giccses viselkedés.” Ezért merek megszólalni. Mert Mága vendégei hintón! És lesimított, fekete haj, és mosoly a végkimerülésig! És tarkóra vetett, tapétakék szemek Claydermannál! És tomboló közönség. Semmi sem lenne veszve, ha a rajongók tudnának nevetni – amikor Laczkó Vass Róbert káprázatos Tamás Gábor-paródiáját láttam, meg tudtam bocsátani ennek a hargitabajnoknak, hogy énekel. De nevetni tilos! Senkin nem szabad a felsoroltak közül, s egyesek kapcsán még nagy baj lehet belőle. Mert kétféle ember nem bírja a nevetést: a giccsember és a zsarnok. A zsarnokot értem, a giccsembert szintén. Hiszen a giccs mindig is az érzelmeknek nem is elsősorban a tombolása, hanem sokkal inkább a meg-, a felmutatása. Önreflexíven sem tombolni nem lehet, sem felmutatni, milyen nagyokat érzünk. Márpedig a giccsember nem akar gondolkodni, az meg nem érdekli, hogy más gondolkodik-e, illetve csak annyiban, hogy akkor legalább ne körülötte tegye. Kevés olyan sebzett vadat láthatunk, mint amilyen a giccsember, amikor rálegyintünk a bálványára. Rögtön görcsbe rándul, hadonászik, magyaráz, látványosan szenved, megütközik és felháborodik.

A giccsember nem észlel ellentmondásokat. Ezért lehetséges, hogy egy jelenlegi kormányfő elvakult rajongója Hamvas-szótárt készít, miközben Hamvas mindig is kívül maradt és nevetett. Ezért ír a jelenlegi legszínházabb igazgató rajongója úgy, mintha Ceauşescuról áradozna. Ezért beszéltek és beszélnek a milliárdosok párás szemmel a koldusokról.

Kundera pedig azért esküszik a regényre, mert a bizonytalanság bölcsességét szereti benne.

2014. 05. 04. Erdélyi álompolgárok

'16 febr. 06

Demény Péter jegyzete, jodemenysegfoka.blog.hu

“Éltek vagy haltak, úgyis / övék mindig az ország, / amely nem is tud arról, / hogy már rég elcsatolták. // Nem készült DNS-teszt, / mert nem kell igazolvány, / hogy egy számítógépben / éppen hol vagy csatolmány. // S hiába kapsz majd papírt, / hogy ki lettél s ki voltál, / maradsz, akárcsak eddig: / sokszoros álompolgár.” Hallgattam a Györkös házban, az Erdélyi Figyelő Versversenyén Markó Béla Csatolmány című versét, és hirtelen belém villant, előhívódott, megfogalmazódott bennem, miért tud mindennek ellenére még mindig inkább normális hely lenni ez az Erdély, ez a hely, melyet annyira szeretek, máskor meg annyira gyűlölök.

Ahhoz, hogy valaki beszélgetni tudjon másvalakivel, és ne menjen át az utca túloldalára, ha meglátja, az elemi jóérzésen és a józan észen kívül, mely (tegyük a kezünket a szívünkre és az agyunkra) nem segít minden esetben, közös történetek, élmények, tapasztalatok és emlékek kellenek, amelyeket olyan emberektől éltünk meg vagy örököltünk, akiket szerettünk. És amikor ennek a nagy versnek a fájdalma megszólalt Szép András zongorajátékával Laczkó Vass Róbert tenorján, azt éreztem, ezeket a fájdalmakat kaptam én is örökül a nagyszüleimtől. Mint Markó, én is megpróbáltam ellenni a fájdalommal, nem hagyni, hogy az életemet irányítsa, mint ahogy azt sem, hogy az örökös gyűlölet motorja legyen, de ha elcsatolásról, kettős állampolgárságról, irredentáról és álompolgárról hallok, bennem is megsajdul valami, mint benned és benne és bennük, és tudok csatlakozni ehhez a sajduláshoz, mert tudom, honnan-kitől érkezhet, és mivel jár. Nem kell szószedet vagy családi album ahhoz, hogy értsem, kik nyugszanak milyen sírokban, kiknek az életébe hasított bele a történelem, és hogyan, milyen indulattal és milyen tekintettel emlegették egy életen át ezt a hasítást, és alkati kérdés, hogy mindig szemügyre veszem, amivel azonosulok, és ez a közeledő-távolodó tangó ritmizálja az életem.

Ha két ember találkozik, már a kézfogásukban, az ajkuk vonalában-élében ott van, mit gondolnak egymásról, és ezeken az éleken a legnehezebb túljutni. De jó esetben veszünk egy lélegzetet, elkezdünk beszélgetni, és már a második mondatban egyetértünk, mert mindkettőnk nagyanyja tudta, hol a Jókai utca, és miért nem hívják már úgy, és mindkettőnk történelemtanára elmesélte Erdély történetét. És ez a történelemtanár túllendít nagyon sok nézeteltérésen és lehetséges szakításon.

Bizonyos szakítások persze feltétlenül eljönnek, hiszen az ember öregszik és merevszik, és mint a közlekedésben, itt sem csak te lehetsz a hibás azért, ha karambolozol. De ha meg kellene magyarázni, Erdély miért jó hely, én mégis ezt mondanám, a csatolmányt és a történelem lelkes tanárát.

2016. 01. 21. Kolozsvárról Hollywoodba

'16 febr. 04

Bodó Márta beszámolója, jatekter.ro

Álmodozhat-e egy erdélyi fiatal a filmes álomgyárról? Álmodozáson túl lesz-e valóság ebből? Milyen lépések vezetnek a színpadról a film világába? Segít-e a kolozsvári egyetemi és színházi alapozás az óceánon túl? Skovrán Tünde baróti születésű kolozsvári színésznő tudja minderre a választ. Két éve ugyanis Los Angelesben, ezen belül Beverly Hills-ben él. Los Angeles szinte egésze a filmipar körül forog, és aki odamegy, azt pusztán az érdekli, hogyan kerüljön a körön belülre. Ehhez a tehetség, a gyakorlat mind kevés, ismeretség és ismertség kell. Egy castingon szempont, hogy a leendő szereplő facebookos követői hányan vannak… Hamarabb felkérnek egy Michael Jackson imitátort, aki a Hollywood Boulevardon „lép fel” és ezért sok százezren ismerik, mint a bármely tehetséges kezdő színészt… A hollywoodi filmipar nagymértékben üzlet, ezért is kell a művészet mellett menedzselést tanulnia annak, aki ott akar megkapaszkodni, a sztárlépcsőn felfelé lépkedni. Producerkedni kell és partikra járni, olyannyira, hogy az ember négy-öt órákat alszik, megállás nélkül pörög – mesélte Skovrán Tünde január közepén, Amerikába visszaindulás előtt, amikor Laczkó Vass Róbert nyilvánosan faggatta kolleganőjét a Györkös Mányi emlékházban: mi késztette, hogy útrakeljen, mi adott erőt, hogyan él ott. Skovrán Tünde szereti a belső és külső határokat feszegetni. Az olyan színházat kedveli, amely megkarcolja a nyugodt felszínt, felborzol és megérint, ha a nézőt nem, legalább az alkotó folyamatban résztvevő színészt. Négy-öt iskolába, tanfolyamra jár, ezek közül egyik az angol nyelv és annak dialektusai rejtelmeibe vezet. Két év után már ott tart, hogy válogathat, vissza is utasíthat szerepeket, bár kezdetben a puszta megélhetésért Haloween-szörnyet is játszott, egy pár másodperces (de országosan vetített) reklámfilmbeli megjelenése pedig egy egész évre biztosított bevételt. „Hobbiból” kelet-közép-európai színházi embereket, rendezőt-színészt hív és mutat be Los Angelesben, maga is játszott egy magyar társával Tompa Gábor rendezésében. Skovrán Tünde nem az épp eleget célozza. Maga szeretné az életét, a pályáját irányítani, alakítani. Nem egy világsztár árnyéka, hanem világsztár szeretne lenni.