A Művelődés című közművelődési havilap 70. születésnapjára a nagymúltú szellemi műhely szerkesztősége körkérdéseket intézett erdélyi magyar értelmiségiekhez a közművelődésről és annak mai helyzetéről, intézményi hátteréről, válaszaikat pedig ünnepi mellékletében tette közzé.

Laczkó Vass Róbert – “Kalákában” is tudunk még művelődni

1. Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?

Azt hiszem, fölösleges lenne ilyesmivel fáradozni, egyszerűen csak komolyan kellene venni mindazt a tudást és tapasztalatot, ami e tárgykörben évszázadok óta felhalmozódott. Úgy tartják, hogy a közművelődés a felvilágosodás korának a találmánya. Akkoriban még népművelésként emlegették, ami szinte bántóan egyiránynak hangzik, ellentétben a kölcsönösséget sokkal inkább kifejező közművelődésnél. Pedig soha nem volt egyirányú ez a folyamat. A művelni kívánt “nép” leleményessége, szépérzéke, napi valóságából táplálkozó bölcsessége, jóra és magasabbrendűre törekvése termékenyen visszahatott mindazokra, akik vették a fáradságot, hogy a maguk naprakész, csiszoltabb és magasabbrendű tudományosságához, művészetéhez fölemeljék azokat a közösségeket, amelyeknek az erőforrásaira támaszkodhattak. Számtalan példát lehetne mondani erre a kölcsönhatásra, külön lapszám kellene hozzá, de hadd ragadjunk ki egy irodalmi vonatkozású példát a reneszánsz idejéből. Balassi Bálint, a magyar nyelvű költészet első kiemelkedő képviselője lényegében énekverseket írt, melyeket akkoriban divatos, olykor az írni-olvasni sem tudók által is jól ismert dallamokra szerkesztett, és ún. nótajelzéssel (ad notam) látott el, így a szó szoros értelmében magyarul felcsendülő Balassi-versek a népszerű dallamok vivőközegén át beépülhettek egy szélesebb népréteg kultúrájába, hálából mintegy megtermékenyítve azt a versformáért, amit a dallamok sugalltak. Mi ez, ha nem a kölcsönösség és a kölcsönhatás ékes bizonyítéka?

Az intézményesülő népművelés vagy közművelődés a maga társaságaival, egyesületeivel (ilyen a mi EMKÉ-nk, amely a 19. században tevékenyen kivette a részét a népiskolák megszervezéséből is) persze jóval későbbi rendszer, amelynek szerepe egy közösség összetartásában, szellemi életének jobbá tételében, moráljának fenntartásában, identitásának megőrzésében megkérdőjelezhetetlen, a maga nemében nélkülözhetetlen, a tiltások és az önkény korszakaiban pedig rendre bebizonyosodott, hogy létszükséglet is. Még mindig túl közel vagyunk egy olyan korszakhoz, ahol a klasszikus értelemben vett közművelődés búvópatak módjára láthatta el a feladatát. Ebből adódóan talán még mindig görcsösen ragaszkodunk az olyan típusú önszerveződéshez, amelynek sok ideig híjával voltunk, de amely korszerűtlenné is válhat, ha nem termékenyítik meg azok az újszerű értékek és lehetőségek, amelyek a hétköznapjainkat működtetik. Gondolok itt például a finanszírozás vagy az értékteremtés és értékközvetítés különféle módozataira, az újszerű kulturális javak hatékony beépítésére az eddig felhalmozottakba, a kulturális igények, szükségletek változásának és diverzifikációjának figyelembe vételére, vagy éppen az intézményesített közművelődés humán erőforrásának megbecsülésére, képzésére, körének bővítésére.

Hogyan látja közművelődésünk helyzetét, feladatát; hogyan ítéli meg intézményeink munkáját?

Lévén, hogy Erdélyben a magyar közművelődési intézmények a rendszerváltozás után viszonylag rövid idő alatt újra kiépültek, illetve hatékonyan működő hálózatba (EMKE, mint ernyőszervezet) szerveződtek (még akkor is, ha a fejlődés bizonyos értelemben fordított irányú volt), ez egyfajta magabiztosságot és bázist jelent, amelyre támaszkodva a különböző közművelődési céhek, társaságok, egyesületek összehangolt módon végezhetik az értékteremtés- és közvetítés csöppet sem könnyű, helyzetünkből adódóan sok esetben hagyományápoló és identitás-megőrző, de számos alkalommal érdekvédelemmel is társuló, igen sokrétű munkáját. Ez a munka minden szépségével együtt némiképp hálátlan feladat, hiszen az összes kínálkozó lehetőség és forrás ellenére (hagyatékok, pályázatok, alapítványi támogatások, stb.) hézagos az anyagi bázis, vékony az önzetlen mecenatúra, amely egyrészt a humán erőforrás – például a művelődésszervezők – munkáját nehezíti, másrészt az intézmények hatékonyságát (és tekintélyét) erodálja. Építeni kell az önkéntességre, ami bizonytalansági faktor. Ezzel együtt az erdélyi közművelődés intézményhálózatát egyfajta nimbusz övezi, bár generációs okokból sok esetben már magyarázni kell, miről is beszélünk tulajdonképpen, amikor például erdélyi magyar közművelődést emlegetünk. Hál’ istennek a jó szándék és az önzetlenül végzett munka becsülete megvan az emberekben (éppen elég példaképünk van elismert nagyjaink köréből), a jó példa pedig ragadós, és ez mindig olyankor bizonyosodik be, amikor szükséghelyet áll elő. “Kalákában” is tudunk még művelődni (lásd táncház-mozgalom), és számomra ez sokkal értékesebb a manapság oly divatos “civilkedésnél”.

Ön hogyan, mivel járult hozzá pályája folyamán a közművelődéshez; munkái, tervei közt milyen helyet kap a romániai magyarság közművelődése?

Hivatásom szerint a színpadon mozgok otthonosan, de közhely volna arról értekezni, mi mindennel járul hozzá a közmüvelődéshez bármely színházi alkotó. Valamit azonban mégicsak meg kell említenem, ez pedig a tájolás hagyománya (és igénye!), amelyet anno annyira természetesenek vettünk, hogy ma szinte fáj a lehetőségek beszűkülése. Egy-egy hivatásos társulat bármely előadása egy falusi kultúrotthonban – ma már tudom, ez gyakran húsba vágó kompromisszumokkal jár! – rendkívül inspiráló módon tudott hatni mindarra, ami közművelődés terén abban az esztendőben a faluban történt. A magam részéről épp ezért megyek szívesen bárhová saját előadóestjeimmel, hiszen érzékelem és tapasztalom az igényt, amely alkalomról alkalomra különleges élménnyé tud varázsolni egy-egy előadást. Vállani kell az ezzel járó fáradságot és apró bosszúszágokat is, hiszen ezeknek az alkalmaknak szórványosodó közösségünk végváraiban bizony missziós jellegük is van, és nem csak azért, mert megerősít identitásában egy közösséget, hanem olyan kultúrális tartalmakat is tudunk ezáltal nyújtani, amelyekhez helyzetükből adódóan egyáltalán nem, vagy csak nehezen juthatnának hozzá. (Gyorsan hozzá kell tennem: a szellemi szórványosodás legalább akkora probléma erősebb közösségekben is, mint a tulajdonképpeni a peremvidékeken! Ennek kifejtése azonban terjedelmesebb írás, beszélgetés tárgya lenne.) Miközben tetten érem magam, hogy mondandómba némi pátosz is vegyül, azt is jeleznem kell, hogy az imént említett kompromisszumok sosem a megfogalmazódó kulturális vagy művelődési igényeknek való megfelelési kényszert jelentik, sokkal inkább technikai természetűek, vagy a kulturális cselekmények kontextusához van közük. Minden alkotó embernek (bármely területen is működjön) van viszont egy el nem hanyagolható kötelezettsége és felelőssége a közösség felé, amely a saját erőforrásaira támaszkodva maga fölé emelte, vagy ha úgy tetszik: kitermelte őt. Mint azt már említettem fentebb: ez egy társasjáték, annak pedig öröme van, ha nyújtani tudunk, miközben mi magunk is fejlődünk, tapasztalunk, szélesedik a látókörünk, egyszóval: művelődünk.

Ezért akkora élmény az a beszélgető sorozat is, amelynek épp egy közművelődési intézményben lehetek a házigazdája, és amelynek nemcsak érdeklődő közönsége alakult ki az elmúlt hat év során, amióta beillesztettük a Nyitott szemmel c. sorozatunkat a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékház más tartalmas és közösségépítő rendezvényei közé, hanem alkalmanként, a témának megfelelően a legkülönfélébb társadalmi csoportokból képes megszólítani Kolozsvár magyarságát, középiskolástól a nyugdíjas korosztályig. Ehhez persze kell egyfajta önkéntes munkára való nyitottság is, hiszen a közművelődési projektek sosem profit-orientáltak (nem is ez a lényegük!), többnyire minimális anyagi ráfordítással kell az alkalmakat megszervezni. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor az sem jelent különösebb problémát, ha például egy hasonló sorozat összefoglaló kiadványait gyakorlatilag nullszaldósan rakjuk össze anélkül, hogy a szívonalból jottányit is engendnénk. (Fokozottan ez a helyzet a Nyitott szemmel eddig megjelent mindhárom köteténél!)

De közművelődési jellege van minden olyan közösségi alkalomnak is, amelyhez egy színművész a maga tehetségével, művészetével, tudományával hozzájárul. Mivel azonban jövőbeli tervekre is irányul a kérdés, hadd említsek egyet a sok közül: mifelénk méltánytalanul elhanyagolt része az előadóművészetnek az irodalmi szövegekre komponált klasszikus dalok képviselete, márpedig az erdélyi, vagy ilyen-olyan vonatkozásban Erdélyhez köthető komponistáink jelentőset alkottak e területen is. Ez éppen elég motiváció, hogy a magam részéről feladatot lássak bennük.

Kétnyelvű verspanelekkel jelentkezett a romániai Etnikumközi Párbeszéd Hivatala a magyar költészet napján. Demény Péter, Horváth Benji, Karácsonhyi Zsolt, Kelemen Hunor, Laczkó Vass Róbert, László Noémi, Markó Béla, Szilágyi Domokos egy-egy költeményét román és magyar nyelven olvashatták az érdeklődők. 

A Szerenád lélekharangra c. költemény fordítója dr. Mihaela Bucin, a Szegedi Tudományegyetem Román Nyelv és Irodalom tanszékének docense.