lerongyolódott éjszakákból
foszlányos túlvilági ködből
szelidítlen áramkörökből
van összeszőve kettőnk sorsa

olyan e kocsma mint egy szentély
te benne bálvány lét és nemlét
határvidékén mozdulatlan
hogy már egy kőszobor se jobban

falain ott a feslő szentség
bemocskolódott istenségek
ahová térden csúszva jönnek
sebhedni mindenféle törzsek

hüvelyknyi hősök vagdalkoznak
belőlük lesznek majd legendák
egymást eszik meg egymást isszák
mintha nem volna vacsorájuk

tenyerük rajza titkos festék
ahogy a falnak tántorodnak
keménykötésű most a kedvük
és egyre bátortalanabbak

ne szólj egy szót se veszélyes játszma
félek hogy könnyen megbabonázna

csak maradj csöndben hisz úgyis értem
mitől is roggyan megint a térdem

körüldoboltál miért tagadjam
hogy pogánytáncod én járni hagytam

nem ostorozlak avítt szavakkal
csak ég-alattal csak egymagammal

mért bűnöm az mi neked erényed
miért vakít ha szemembe fényled

az ad erőt hogy történhet bármi
sötétben érdemes botorkálni

hiába nincs fölöttem hatalmad
nem tudok átgyalogolni rajtad

boroskupád lett a véredényem
de föborult és kifolyt a téren

– kocsmazsáner –

másik asztalnál
mindig így szól a rigmus
átkozott közel

hiába várja
billegő verslábakon
már sosem jön el

hajnalra senki
nem marad csak álom csak
ő s az asztalok

nyüszít lepusztult
éjszakákból ahol a
másik én vagyok

eső sziporkáz
odakint és villog mint
gyémántreszelék

szívemen dobol
s én hallgatom e táltos
ősz költészetét

“…komolyan kéne venni…”  

circumdederunt
körbezártak napjaink
nem szabadulsz már

ott az otthonunk
hol kifut alólunk az
utolsó sínpár

télen falanszter
nyáron purgatórium
fennséges láger

idő van érzem
hasogatja lelkünk egy
filmbeli sláger