Medveczky Attila interjúja – Magyar Fórum
A Magyar Fórum “karácsonyi ajándéka”: mit nem kérdeztek meg eddig soha Öntől, amit szeretne elmondani?
Tragikus sorsú erdélyi költőnőnk, Hervay Gizella írja valahol: “Én nem leszek boldogabb,/ ha elmondom, amit mondani kell,/ de boldogtalan vagyok,/ ha nem mondhatom el.” Ars poetica, hitvallás, az előadóművészet lényege fogalmazódik meg ebben a négy verssorban. Annyira magaménak érzem, hogy Maszek balladák című előadóestem alapvetésévé tettem. Ezzel együtt nem gondolom, hogy mindent el kellene mondanunk. Ideje van a hallgatásnak is, amelyben önmagunkkal, a lekiismeretünkkel, ha tetszik, az Istennel állunk szóba. Hasonlatos ez a kottában megbújó szünetjelekhez, amelyekben ott sűrűsödik a titokzatosság. Ezekből a pillanatokból születik az ötlet, a gondolat, egy vers, egy dallam, egy színpadi karakter. Legszebb imádságaink is a csendből fogantak, ilyenkor tudunk a legőszintébben kérni. Van tehát olyan, amit akkor sem mondanék el, ha rákérdeznének. De mivel “ajándékról” esett szó a kérdésben, legyen az ajándék éppen ez a beszélgetés, amellyel megtisztel a Magyar Fórum.
Mi volt a 2015-ös év legjelentősebb színházi szerepe az Ön számára?
Ahogy haladok előre a szakmában, egyre inkább úgy gondolom, hogy a megformált szerepek jelentősége nem abból adódik, mennyit jelentenek vagy jelentettek bármikor is a számomra. Sokkal inkább arról van szó, hagy-e lenyomatot az élmény bárkiben, van-e legalább egy ember, aki tud “velem jönni” abban a néhány percben vagy másfél órában, amit egy-egy szerep estéről estére jelent. Éppen ezért egy olyan munkámról ejtenék szót, amelynek a pódiumhoz van köze, nem pedig a klasszikus értelemben vett színpadi szerepformáláshoz. Szőcs Géza költeménye ihlette, idén nyáron mutattuk be Szép András zongorista barátommal az Indiánok nem hagynak cserben minket… című, “stand up tragedy”-nek aposztrofált előadóestünket, amelyben a Kárpát-medence ezeréves története során folyton késélen verbunkoló magyar ember karakterét próbáltuk megfogni szarkazmussal, iróniával, önkritikával. Nagyon érdekes a fogadtatása: szinte mindenkit felkavar a tartalom, de senki nem idegenedik el tőle, bármennyire is nehéz önmagunkkal szembenézni. Ilyesmire gondolok, amikor jelentőség helyett lenyomatról beszélek.
Régi, kedvenc karácsonyi olvasmányok… emlékezetes karácsonyi fellépések…?
Verses lény vagyok, kölyökkoromtól együtt élek a rímekkel, ritmusokkal, éppen ezért a karácsonyi olvasmányaim is a versirodalomhoz kapcsolódnak elsősorban. Mindig lenyűgöz Dsida Jenő Karácsonyi utazása, Rónay György Betleheme, Áprily Lajos Karácsony-estje vagy Kányádi Sándor Isten háta mögött című, fanyar hangvételű költeménye, de mindközül talán A karácsonyfás ember indít meg a legjobban, Nagy László tollából. Valamennyit elő is adtam, az én házam táján a pódium és a színpad szeretete is együtt született a Jézuskával. lyen-olyan kontextusban évről évre zsonglőrködni kell a karácsony körüli fellépésekkel, munka is van benne bőven, de a legemlékezetesebbet szülőfalumból, Gyergyóremetéről, a diktatúra-prés alól kisajtolt rendületlen karácsonyokból hordozom. Úgy vonultunk akkor hadba betlehemes bundákba bújva, mintha forradalmat akartunk volna csinálni, jellemzően a pásztorokét, nem pedig az angyalokét.
Van-e, ami minden évben állandó, mondhatni tradicionális a családon belül Karácsonykor?
Sajnos elkoptak a családi hagyományaink, amióta sokfelé vagyunk. Én Kolozsváron élek, a bátyám Marosvásárhelyen, édesanyám Gyergyóban. Alig-távolságok ezek, mégis nehéz összerakni a gyertyafényes családi vacsorát Szentestén. Gyakran előfordult az elmúlt esztendőkben, hogy karácsony szombatján színpadra kellett állnom, az ünneplésbe csak úgy belezuhantam, fölzabáltam a karácsonyi ebédet, és már füttyögött is velem a vonat a visszaúton. Így lett hagyománnyá nálunk a szertartásosság utáni vágyakozás.
Mennyire fontos a külcsín megteremtése, az együttes készülődés?
Forma nélkül nincs tartalom. Gondoljuk végig: az Igének testté kellett lennie, a világosságnak világra kellett jönnie, hogy beteljesedjék az írás. Ugyanez a karácsonyi hagyományokra is igaz, különösen akkor, ha legalább ideig-óráig összehozza a világban szerteszéjjel kóricáló családtagokat, barátokat, gyülekezetet. Családilag sütni-főzni, csapatokba verődve házalni szentestén az örömhírrel, ajándékot csomagolni – abban benne lehet a szeretet legjava. A baj ott kezdődik, ha kiszeretjük a formából annak lényegét. És ha leszeretjük a betlehemi csillagot a karácsonyfáról, mi marad? Plasztik díszek, olcsó pirotechnika.
Együtt ünnepel-e a társulat Karácsonykor?
A Karácsony a család ünnepe. Sajnos innen is, onnan is kicsipegetünk belőle, többnyire “társulati” okokból. Éppen ezért mindenki hazakívánkozik ilyenkor, és jól van ez így! A társulat fontos része az életünknek, de nem maga az élet.
Megtapasztalható-e napjainkban az irgalmasság, és ha igen, akkor milyen formában?
Fogas kérdés. Van pár tulajdonságunk, amely emberré tehet bennünket, azt hiszem, az irgalmasság ezek közül való. Feltételes módban fogalmazok, mert ez az a tulajdonságunk, amelyet nagyon le tudunk magunkban nullázni. Pedig sokan gyakorolják a környezetünkben: egy meleg vacsorától a feltétel nélküli megbocsájtásig nagyon széles a skála. Ebbe az is beletartozik, ahogyan saját magunkkal bánunk. Becsüljük-e testi-lelki, szellemi egyensúlyunkat, környezetünket? Tudunk-e hálásak lenni önmagunknak is azért, amit létrehoztunk? Jézus nagyon érdekesen fogalmaz, nem árt a születésnapján is felemlegetni: “Amit eggyel tesztek a legkisebbek közül, azt velem teszitek!” Nem ismerek ennél tömörebb és érthetőbb magyaráztot a szolidaritásra. Minden egyéb csak ideológia, szofizmus, divatos szóval élve: civilkedés.
Ha tehetne a mindenki karácsonyfája alá ajándékot, mi lenne az?
Friss kenyér, édesvíz és békesség!