zabolázatlan gondolattal
mintha valakire várnánk
betereljük a szavakat
kalászosodik a szomorúság
ahogy mind hosszabb lesz az árnyék
mely toronyiránt mutogat
lekönyörögtük csillagát
hogy bőrünkre pörkölődjék
hamvát is kiérdemeltük
már mindegy hogy kinek fájhat
ami nem növesztett szárnyat
a világ terített asztal
egy ölelés megvigasztal
mikor a sorsunk elapad
összetörjük a poharat