Ugrás a tartalomhoz

  • Hírek

  • Bio

  • Galéria
    • Színház
    • Opera
    • Pódium
    • Közélet
    • Privát

  • Műhely
    • Fotók
    • Írások
    • Kiadványok

  • Sajtó

  • Kontakt

Sajtó

  • Hu (hu)Hu
  • Ro (ro)Ro
  • En (en)En

2017. 11. 24. Ady szóban, dalban

'17 nov. 27

Beszámoló: www.minalunk.hu

“A rendezvény azért is volt különleges, mert az irodalom és a zene, a líra és a daléneklés kapcsolódott egybe Ady megzenésített versei kapcsán. (…) Az előadott költemények közül a legtöbb Reinitz Béla nevéhez fűződik. Ezt írták róla: Reinitz Béla az Ady verseknek nem “zenésítője”, hanem az Ady szavai mögötti muzsikának kottába szedője, az Ady versek melódiájának fölszabadítója. A többi szerző: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Eisikovits Mihály, Nicolae Bretan, Karai József. Így hallhattunk sanzonos, balladisztikus dalokat, a versek mondanivalójának tökéletesen megfelelően. Laczkó Vass Róbert színművész nem csak előadásával, gesztusaival, hanem kitűnő énekhangjával is elvarázsolta a közönséget.”

Sajtó

2017. 10. 30. Kortárs vigadalom (Selmeczi: Boldogasszony lovagja)

'17 nov. 04

2017 10 18 boldogasszonyBp800 02Gulyás Gergley kritikája, Operavilág

“Hamisítatlan opera buffáról beszélünk, melynek karakterei a sztereotípiákig egyszerűsítettek: a kovács (Peti Tamás Ottó) lassú és egyszerű, a Diakónus (Rétyi Zsombor) borissza, a Diákot (Szabó Levente) kicsapták az egyetemről, a nemes (Szilágyi János) büszke és indulatos, a Fogadósné (Wittinger Gertrúd) cserfes. Egyedül Veronika (Antal Livia) és az Esperes (Kovács István) jelleme árnyaltabb, az ő motivációik nehezebben fejthetők meg – éppen ez adja kettejük duettjeinek feszültségét.  A Legátus (Laczkó Vass Róbert) külföldi követként tulajdonképpen kívülről szemléli az eseményeket, de éppen ezért az ő reakciói a legobjektívebbek, egyszersmind a leghitelesebbek is.”

Bővebben: operavilag.net

Sajtó

2017. 10. 19. Nem hiába van a pásztornak botja

'17 okt. 20

Balázs Katalin beszámolója, szekelyhon.ro

Jó szívvel jött Gyergyószentmiklósra a gyergyóremetei származású Laczkó Vass Róbert a Belső Iránytű előadássorozat szervezőinek meghívására. Azt mondja: megverné őt az Isten, ha azt mondaná, nincs jól. Mert ő hisz a verés jó hatásában. Laczkó Vass Róbert előadóművész beszélt hitről és verésről.

Ha azt kérdezzük több embertől, mi jut eszébe Laczkó Vass Róbert nevét hallva, a remetei büszkén mondja: falumbeli, az egykori salamonosok arra emlékeznek, hogy ha kiállt fehér ingben a színpadra, verhetetlen volt az Őszi szavalóversenyeken. Van, aki arra a tanárára gondol, aki az iskolát diákjaival együtt kerülte, és van, aki arra, aki a színpadról adja le a leckéket. De a Paraliturgiában éneklőként, színészként, fotósként és világjáróként is sokan emlegetik. Nyitott szemmel jár, a Nyitott szemmel előadássorozatot vezeti. Ott ő az, aki kérdez, a Belső iránytű meghívottjaként viszont a válaszadó szerepét osztotta rá Keresztes Zoltán plébános.

Vass ugyan, de nem Albert

Laczkó Róbert néven szerepel a személyazonossági igazolványban, de van számára kiállított Vass Albert elismerő oklevél is. Ez esetben az Albert elírás, a Vass viszont családi hagyaték. A remetei iparos család nevét a negyvenes években egy buzgó hivatalnok „lekoptatva” írta be a regiszterbe, egy s-el. Róbert édesanyjától többször hallotta, trauma az számára, hogy egyszerű fémmé alacsonyodott a csodaszép családnév, így gyermeke az előadói pályán művésznév helyett az anyai örökséget vette vissza, remélve, elégtételül szolgál. Ezt a nevet ebben a formában a családból senki nem viszi tovább. Visszajelzés a hiábavalóság ellenszere Tanító volt, ma is tanít, katedra helyett immár a színpadról. A diákjaival együtt iskolát kerülő, didaktikai eszköznek a külvilágot használó egykori pedagógus azt mondja: „A tanítás az alapszakmám, nem tudok mást csinálni, mint foglalkozni ilyen-olyan formában az emberekkel.” „A legnagyobb haszon, ami tanítói, tanári pályámból született, hogy megtanultam tanulni a másik embertől. Hasznot húzni abból, ami meló, ami a napi szecskavágás volt. Sokat olvastam, hogy a fehér foltokat betöltsem. Ez a mai alapszakmámnak egyik mozgatórugója lett: a fehér foltokat ki kell színezni, hogy az ember közönség elé lépve olyasmit mondjon, és oly módon, hogy az újdonság legyen. Ez visszajelzés nélkül nem működik. Ha a közönség nem érzi azt, amit nyújtani akarok, akkor én teljesen hiábavaló vagyok azon a helyen és abban az időben.

Énekkel csiszolódva

Egyik színes foltja Laczkó Vass Róbertnek az írói vénája. A Felix culpa, a boldog vétek című verseskötet az ő nevével fémjelzett. A színész-énekes adottság hozhatja, hogy Róbert verseit, még mielőtt papírra vetné, saját magának „elénekeli”. „Az énekbeszélgetés miatt valahogy hamarébb van bennem meg a ritmusa annak, amit le szeretnék írni, aztán jönnek hozzá a szavak. A ritmikus szövegmondás motiválja az embert, babakortól hordozzuk magunkban. Van, aki aztán továbbfejlődik, én megrekedtem, bennem ez él. Lehet ez ódivatú, de olyan tartalmakat mozgat meg odabent, ami nagyon ősi. A formát megtölteni egyfajta plusz erőfeszítés, és ettől menekülni nem szabad, mert csiszolja az embert, élményt ad a közlőnek és befogadónak is. A hit olyan, mint a színház Bármilyen formát töltsön is meg tartalommal, abban benne van Laczkó Vass Róbert hite. „Hitem abból tevődik össze, amit megtapasztaltam. Remetei, becsületes székely parasztgyermek vagyok, belenőttem egy szertartásosságba. Édesanyám közvetlenül a templom tövében született, a temetőben nőtt fel. Ha gyerekkorunkban lepasszoltak nagyanyámékhoz, mi is ott tanyáztunk a templom tövében. Elmentünk a kicsi misére, utána reggeliztünk igazi tehéntejet, és becsületes székely szilvalekvárt, amit a kondérban főzött nagyanyám a nyárikonyhában. Megtaláltam ezt a szertartásosságban való gondolkodást. Éreztem, hogy ez jó, kötött forma, kezdődik és befejeződik valami. Ez az élet: megszülettünk, meghalunk. Bár attól a világtól eltávolodott, egy sokkal szabadabb közösség tagja, mégsem tud elszakadni. „Elgondolkodik az ember: a szertartásosságon túl mi az, ami megfog? Nem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, hogy azok a formák, amelyeket én megszerettem, azt a valamit, a kisugárzást számomra közvetítik. Ebből adódik az a hitem, amit nem tudok elmagyarázni, de meg tudok fogalmazni egy szerepben, egy énekben, egy versben. A hit énszerintem nincsen önmagában. Az egy adok-kapok játék, mint a színház. A hit árad valahonnan, és éntőlem árad vissza. Kölcsönhatás ez köztem és a Jóisten között.”

“Megverné” a Jóisten

Laczkó Vass Róbert vallja: Isten mindenben jelen van, a tárgyaktól kezdve a genetika megfejthetetlenségében, benne van a napi rutinban, a reggeli elkészítésének módjában, a kapcsolatokban akkor is, ha azok néha kellemetlenek. Benne van a veszekedésekben, azok tanulságában, a szenvedésben, a kellemetlen igazságokban, melyek ellen lázad az ember, mert rossz szembenézni velük… „Engem megverne a Jóisten, ha azt mondanám, nem vagyok jól. Mindig van a még rosszabbnak is helye, és persze, lehetne az ember jobban is. Az Isten megver megfogalmazásomban sokszor belekötnek. De ez egy olyan formula, amivel az egyszerű, józan paraszti ész megfogta a tanulságadásnak a lényegét: olyasmivel szembesülsz, ami neked kellemetlen, de amiből tanulni fogsz. Az ember a verésből tanul. Ver, mert terelni akar. Más kérdés, hogy mi megyünk-e, vagy tovább kérjük a verést. Miért van a pásztornak botja? És a püspöknek? – tette fel a kérdést, hozzáfűzve, a pásztorbot vagy a tanító mogyorófavesszője egy etalon. Ahhoz mérjük az életünket, és azt, hogy mit szabad. Mert a szabadságunk nem mehet másnak a rovására, és ezt, állítom, a Jóisten terelgetése, “verése” nélkül nem lehet megérteni.

Veréstől az ölelésig

A jó hangulatú beszélgetésben az is elhangzott, hogy Isten verése finomítható arra is, hogy tükröt tart. A meghívott szerint abban a tükörben látja meg az ember, mekkora istenverése ő: „Fizikai értelemben a szakmám része, én nagyon szeretek tükörbe nézni. Amikor Isten tart tükröt, az nem egy kellemes élmény. Az ember azt is látja, amit nem szeretne. Megjelennek olyan vonások, amelyek árulkodnak arról, hogy belerokkant vagy meghízott egy történettől, éri az embert olyan trauma, hogy beleőszül, megráncosodik az arca. A lelki tükörben meglátod a rücskösséget, bogosságot, foltosságot, a hólyagos himlőt, amiről sokszor te tehetsz, mert olyasmibe ártottad magad, ahol rádragadtak a nyavalyák, és van, amiről nem te tehetsz, de befolyásolja az életedet. Hisz abban: felvértezett a természet, hogy ezeket kisimítsuk. „A Jóisten segít felejteni, és ez ahhoz járul hozzá, hogy az ember tudjon megbocsátani. Lehet a lelken javítani az éleslátás képességével is: ha van merszem a problémát meglátni, és a gyökerénél megragadni, felpiszkálni és megosztani. Nem hiába találták ki a gyónást.” Keresztes Zoltán beszélgetőtársként rákérdezett arra is, miért nevezte meg egy interjúban a legszebb magyar szóként az ölelést. „Mikor érzi az ember legjobban magát? Amikor oda tud bújni valakihez. Gyermek az anyjához, szerető, a szeretőhöz… amikor azt érzed, hogy a legbensőségesebb pillanatban valaki figyel rád, megvéd, melegséget ad. A párhuzamosan futó életekben az ember érzi, hogy ugyanott menni nem sikk, ő egy kicsit más, elcsángál az erdőben, és kiderül, hogy tévúton jár, és ekkor kell a segítség. Nekem a kedvenc imádságom a Most segíts meg Mária! Fogadj vissza, segíts rajtam, ölelj át. Mindenkinek megadatik, hogy a bajban valaki segítsen rajta, és minden történetben, én úgy gondolom, ott van az Isten. Mert az ember az ilyen helyzetek többségében bevallja: olyasmit követtem el, amiért nem járna bocsánat, és mégis mindig van ölelés, feltétel nélkül.

Fogódzók az egyensúlyvesztésben

„Számomra a legjobb kapaszkodó az, ha a szülésnek a nyavalyái után megszületik az eredmény. Lehet, hogy nem fiú, hanem leányka lett, de valami csoda jött létre. Elvégezted. Ez a tied. Ez az, amit te le tudtál tenni a közös asztalra, te ezt hoztad a kalákába. Hiszem azt, hogy az embernek felelőssége és feladata van azzal a közösséggel szemben, amely őt kitermelte. Mert ő egy elég drága produktum, és a közösség elterméketlenedik, ha nem forgat vissza abból, amit elszívott belőle. Ha a visszaforgatás örömét megleled, akkor az egy olyan fogódzó az életben, ami téged a helyes útra visszavezérel – mondja az előadóművész, akit egyre többször láthatunk templomi előadásokban is. Ennek okát is kifejtette az iránytűs közönség kérésére: „Eljön az a pillanat, amikor az alkotó érzi: haza kell menni. Vissza kell menni oda, ahonnan a profánt egykor kitessékelték az utcára. Nekem hamar eljött, és jól esik, hogy visszafogadnak.”

 

Sajtó

2017. 08. 16. Együtt menni, együtt lenni a hagyománnyal

'17 okt. 20

Kácsor Zsolt interjúja, mazsihisz.hu

Kányádi Sándor által fordított jiddis népdalokat adnak elő erdélyi művészek a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében szeptember 5-én, este 7 órától a budapesti Bethlen téri zsinagógában Nincs egészen tegnap címmel. Az előadásról Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészét kérdeztük.

laczk__wassr__bert.jpgErdélyben mennyire váltak közkinccsé, népszerűvé Kányádi Sándor jiddis műfordításai? Gyakran elhangzanak különböző rendezvényeken, színházi esteken, fesztiválokon?

Maga a tény, hogy a néprajzi gyűjtemény eredeti, jiddis nyelvű szövegeit egy erdélyi költő, Kányádi Sándor fordította le magyar nyelvre, eligazít ebben kérdésben: alig van, aki ne ismerné a dalokat, és ebben a Kaláka csodálatos lemezének, a Volt egyszer egy kis zsidó címűnek is óriási szerepe van. Előadni azonban tudtommal senki nem vállalkozott rá, talán azért is, mert a Kaláka-verziót a maga nemében tökéletesnek érezzük. Az igény azonban megvolt rá, hogy végre erdélyi előadóművészek is foglalkozzanak az anyaggal, ez is jelentette a legfőbb motivációt a mi előadásunk létrejöttéhez, hiszen ezek a dalok rólunk, erdélyiekről is szólnak. Jellemzően zsinagógákban játsszuk, mégpedig azért, mert ezek a dalok ott vannak igazán otthon, és nagy büszkeség, hogy olyanok is eljönnek ezekre az alkalmakra, akik talán sosem jártak addig zsinagógában! 2015-ben a Kolozsvári Magyar Napok sokak által várt rendezvényének bizonyult az előadásunk, a kolozsvári neológ zsinagógát akkor meg is választották a legizgalmasabb előadói helyszínnek!

A Holokauszt során meggyilkolták a magyar vidéki zsidóság nagy részét, így e dalok sem éltek tovább. Erdélyben voltak olyan kisközösségek, ahol énekelték e dalokat?

Sajnos ez a hagyaték hajszál híján Erdélyben is veszendőbe ment. Éppen Kányádi Sándornak köszönjük, hogy újra fölfedeztük. A dallamok némelyikét Eisikovits Mihály zeneszerző, a Kolozsvári Magyar Opera volt igazgatója is közreadta saját átdolgozásban, ezeket például New York-ban is bemutatták, de nincs tudomásunk, hogy élő hagyomány lenne. A magunk szerény eszközeivel küzdünk mi is a feledés ellen, mint ahogy teszik például azok a népi muzsikusok is, akik a dallamok megőrzésében oroszlánrészt vállaltak azzal, hogy eltanulták a régiektől, és gyakran ösztönösen építették be a maguk művészetébe. 

Önt és művésztársait mi ragadta meg a jiddis dalokban annyira, hogy színpadra álltak velük? 

A magam részéről egy régi álom valósult meg, hiszen középiskolás koromban ismerkedtem meg a dalokkal, ifjú barátaim pedig úgy csatlakoztak hozzám, hogy mindenki hozzáadta magát ehhez az álomhoz a legjobb tudása szerint. Mindenki tudja, érzi, hogy ezek a dalok, a tematikájuk, a fordulataik annyira hozzánk is tartoznak, hogy ki kellett állnunk velük a közönségünk elé. Ami ezekben a dalokban sajátosan zsidó, az egyetemes is, az erdélyi vagy máramarosi zsidóság és a magyarság hagyományainak összefonódásáról talán szót sem kell ejtenem, hiszen evidenciák, elég, ha csak a Szól a kakas már… című, mindenki által ismert és közkedvelt dalra gondolunk.

Fölléptek már e dalokkal magyarországi zsinagógákban? Ha igen, hol, és milyen benyomást tett önökre az autentikus helyszínen való előadás?

Igen, a mostani előadásunk egy hosszabb ideje tartó kapcsolat egyik állomása, hiszen Deák Andrea barátunk figyelme kiterjedt arra is, hogy bemutassa ezt a kezdeményezést a budapesti Rumbach utcai zsinagógában ugyanúgy, mint például Beregszászon. Az igazán autentikus helyszín természetesen Máramarossziget volt, ahol a Vijniter Klau zsinagóga zsúfolásig telt, amikor a dalokat úgymond „hazavittük”. Ez a felfokozott érdeklődés egyrészt kellemes meglepetés, másrészt óriási elégtétel is volt egyben.

máramaros_1.jpg

Mire számítson a pesti közönség a zsidó fesztiválon, milyen lesz az estjük felépítése, szerkezete?

Előadásunk törzsanyaga szinte megegyezik a Kaláka-együttes lemezének az anyagával. A különbség talán abban rejlik, hogy másként igyekszünk az egyes dalokba humort, életet csempészni, mint ők tették. De nem idegenkedtünk egy-egy dal átfogalmazásától sem a táncdalok vagy a jazz irányába. Ahol pedig az érzelmi töltet nagyon erős, ott lecsupaszítunk minden sallangot, és hagyjuk önmagában hatni a gondolatot és a dallamot, a capella.

Tudom, nehéz erre válaszolni, de a dalok között van személyes kedvence? Amit mindig örömmel énekel?

Úgy vagyok ezekkel a dalokkal is, mint a színpadi szerepeimmel: éppen az a kedvenc, amit előadunk. Ez amolyan előadói sajátosság: mindig az a gondolat, az a dallam a legszebb, amelybe éppen belebújtunk. Másként nem is lehet. De azért mégicsak vannak mindannyiunknál olyanok, amelyek nagyon a szívünkhöz nőnek. Nekem ilyenek például a rabbi dalok vagy az öreg batáros, Reb Chaim Menasche nyűgölődése a lovával. 

Milyen zenéket hallgat, s a kedvencei között mennyire dominálnak a népdalok? Ha ki akar kapcsolódni, milyen zenét tesz be a CD-játszóba?

Hozzám jellemzően közel áll az autentikus népzene, ámuldozok a névtelen, egyszerű emberek bölcsességén és a képes beszédük varázslatos fordulatain. Amúgy „mindenevő” vagyok, minden jöhet, amiben ott van a muzsika, amelyért meg kell kicsit halni, a dalszöveg pedig túlmutat önmagán, és nem ostoba, sztereotip szófordulatokból építkezik. Egyszerűen motivál olyasmit hallgatni, amiből kihallom, hogy a fordulataiért megküzdött önmagával az előadó. „Együtt menni” csak az ilyesmivel tudok. 

Sajtó

2016. 04. 07. Hazataláló dallamok

'17 aug. 28
Máramarosszigeti Hírmondó, első rész, második rész.
 
Több mint húsz esztendeje, hogy ajándékba kaptam Székelyudvarhelyen Kányádi Sándor gyönyörű fordításkötetét, az Erdélyi jiddis népköltészet címűt. Kétnyelvű, vászonborítású, kifejezetten elegáns kötetről volt szó, melyben az eredeti jiddis nyelvű dalszövegek szótagszámra pontosan kerültek magyarításra jófajta, „kányádis” modorban. Azonnal beleszerettem a kiadványba, forgattam, ízlelgettem a motívumokat, szinte rosszul esett, hogy a versezetek egy részéhez már nem volt honnan hozzárendelni dallamokat kottamellékletben. Akkor álmodtam először a Nincs egészen tegnap…-ról, mindjárt muzsikával, hiszen a zene iránti szenvedélyem valahogyan eredendő vonás. Van egy rakás fényképem az óvodából és az elemiből, ezeken hol a haza sólymaként, hol pedig székely ruhában, de mindig valami dalra tátott szájjal parádézok. Ezt az idegesítően jó szokásomat őriztem meg ösztönösen, felnőttkoromra is.
 
Azóta rengeteg műfajt kipróbáltam, közben megismerkedtem a Kaláka együttes Volt egyszer egy kis zsidó című lemezével, és megfogant bennem is a dac: miért csak vendégeskedni járjanak hozzánk ezek a dallamok, ha nagy ritkán a Kaláka Erdélybe látogat? Lennie kell valakinek itthon is, aki fantáziát lát abban, hogy a csodát hazacsalogassuk. Tétova szándékkal apropóztam, ötleteltem fiatal művészbarátaimnak, és láss csodát: az álom szárnyakat növesztett, zsinagógáról zsinagógára szállt, mint egy mesebeli szentmadár egy Jankovics-animációban. 
 
2015 06 21 jiddisMaramarossziget 01Úgy gondoltuk, itt az ideje kibeszélni, mit is jelent számunkra, hogy ebben a történetben alkotótársakul egymáshoz szegődtünk. A magam részéről a kérdező hálátlan szerepét vállalom a továbbiakban. Elsőként a Nincs egészen tegnap… csapatának „aranypáváját”, Nagy Noémi Kriszta népdalénekest faggatom, aki Paraliturgia című, archaikus magyar szentes énekekből szerkesztett előadóestünk női hangja is egyben. Nomi, ahogy barátai becézik, ragyogó szemű balánbányai székely leány, hamarosan menyecske, aki az Ördögborda Néptáncegyüttes berkeiből röppent a pódiumra, s mindjárt a Fölszállott a páva 2014-es kiadásának egyik közönségkedvence lett.
 
Laczkó Vass Róbert: A magyar népdalkincs tematikája gyakorlatilag átfedést mutat azzal a motívumvilággal, amelyet
Kányádi Sándor gyönyörű műfordításai révén az erdélyi és máramarosi jiddis népköltészetből megismerhettünk. Az olykor csipkelődő, játékos vagy ravasz, máskor szerelmes vagy szívszorongató szövegek, dallamok az emberi életciklus gyönyörűségeit és fájdalmait ugyanúgy magukban hordozzák, mint azok a népdalok, amelyeket mi, székely-magyarok otthonról hozunk. Segít ez a párhuzam a jiddis dalok, különösen a női lélek rezzenéseit bemutatók tolmácsolásában, ha figyelembe vesszük a dallamvezetésben azért meglévő specifikumokat is?
 
Nagy Noémi Kriszta: Az egyszerű ember a Kárpát-medencében hovatartozásától függetlenül ugyanúgy élt, szeretett és szenvedett, ugyanazokkal a nyomorúságokkal nézett szembe, bármilyen nyelven is beszélt és bármilyen szokásokat is követett. Éppen ezért is egyezik meg a különböző ajkú emberek népköltészetének a motívumkincse. A különbség talán a dallamvilágban és az eltérő szokásokhoz, hitvilághoz kapcsolódó szövegrészekben fedezhető fel. Engem azonban a hasonlóság, a párhuzam vezet, ezért könnyedén tudok meríteni a saját népzenei anyanyelvem fordulataiból ahhoz, hogy magaménak érezzem a jiddis dalokat is. Éneklés közben gyakran hagyatkozom a megérzéseimre, próbálok aszerint megformálni egy dallamot, hogy mit sugall számomra. Ez egy másfajta odafigyelés, mint a tudományos jellegű. Amennyire tőlem telik, természetesen igyekszem elsajátítani a formavilágot és elmélyülni a szellemiségében is, előbb-utóbb így mindig beleszeretek a dallamokba, ami pedig ezután jön, az már a hab a tortán!
 
 
 

LVR: Az igazi megmérettetést mindig az egyes előadások jelentik, és az a tény, hogy Kolozsvártól Budapestig sorjázó előadásaink alkalmával a dalok szülőháza táján, Máramarosszigeten is megfordultunk, számomra különleges élmény és nagy elégtétel Bonchidán a Kastélykápolnában volt, hiszen Erdélyben tudtommal csak mi képviseljük ebben a formában és egységben ezt a népdalkincset. Ugyanakkor először dolgoztunk együtt, ebben a felállásban. Mit jelentett számodra mindez?

 
NNK: Csakis szépet és jót. Különösen a máramarosszigeti előadásunk volt megható, mert olyan érzésem támadt, mint amikor egy vándor hosszú bolyongás után végre hazatalál. A dalok itt szólaltak meg igazán a maguk helyén, én pedig hálás voltam, hogy hazakísérhettem azt a bizonyos vándort. Ez megtisztelő szerep, ugyanakkor felelősség és feladat is, amit talán ezért sem sokan vállalnak magukra! Azóta is ezzel az érzéssel megyek színpadra, mert meggyőződésem, hogy ezután bárhová is visszük őket, mindenhol otthonra lelnek. Persze könnyű dolgom van két olyan nagyszerű zenésszel és egy remek színésszel, mint amilyenek ti vagytok. A tanulság az, hogy veletek bármikor vakon belevágnék másodjára is!
 
Nem kis pironkodással hallgatom Noémit, hiszen ő volt az, akinek az előadás anyagát anélkül kellett pár nap alatt elsajátítania, hogy előzetesen bármibe is beavattuk volna. Válaszúton táborozott éppen, kis énekes csemeték útját egyengette, ránk a szabadidejét áldozta. Nem ok nélkül persze, hiszen ott volt élete párja, Szép Gyula Bálint is, a Kolozsvári Magyar Opera „hegedőse”, különben a magyar népzenei életbe oly parádésan berobbant Tokos Zenekar egyik alapító tagja. Házhoz csalogattuk tehát a hangot. Bálint azt az életérzést idézi meg a Nincs egészen tegnap… előadásain, amit a hegedűszó jelent a zsidó muzsikus számára. Nem a háztetőn, hanem idelent, a szívekben.
 
LVR: Mi a hozadéka számodra, hogy a magyar népzenén csiszolódó technikai tudásodat most egy másik népcsoport muzsikáján kell megcsillogtatnod? Erdély soknemzetiségű régió, hallgatják, eltanulják egymás muzsikáját… 
 
Szép Gyula Bálint: Az Erdélyben együtt élő népek népzenéjében, népdalaiban a kölcsönhatások viszonylag egyszerűen felismerhetők, tetten érhetők. Ez nagy segítség, különösen hangszeres szempontból. Ha mondjuk egy olyan specifikus hangszert kell egy szál hegedűvel pótolni, amelynek jellegzetes harmóniavilága, mondjuk úgy: egzotikuma van, akkor csakis erre lehet alapozni, csakis így lehet valamelyest visszaadni egy másik dallamvilág motívumait.
 
LVR: Gyakorló népzenészként van alkalmad hasonló „kalandozásokra”, mint amire mondjuk a Nincs egészen tegnap… anyagában?
 
SzGyB: A Tokos Zenekar a magyar, ezen belül is az erdélyi magyar népzene megszólaltatását vállalta fel, igyekszünk elsősorban ennek a vállalásunknak megfelelni a lehető legmagasabb színvonalon, autentikus formában. Igyekszünk minden magyar tájegység motívumkincsét megmutatni, de természetesen nyitottak vagyunk más lehetőségekre is. Alkalom adja, különféle meghívásaink eredményezik, hogy más etnikumok népzenéjéből is játszunk, természetesen kellő dokumentációval és gyakorlással.
 
LVR: Az egymás mellett élés révén az Erdélyben, Partiumban, Máramarosban élő népcsoportok népzenei hagyományai gyakran eredeti módon termékenyítik meg egymást. Köztudomású, hogy egy-egy cigányprímás és bandája mindegyik népcsoport sajátos táncrendjében otthonosan mozgott, sok esetben ők örökítették ránk haldokló hagyományként azokat a kincseket, amelyeket mi most felelevenítünk. A legnevesebb zenetudósaink foglalkoztak ezzel a jelenséggel. Hogyan tud ebből építkezni egy fiatal népzenész?
 
SzGyB: Ideális esetben az embert összehozza a sors olyan adatközlővel, akinek alkalma volt a saját közösségén belül a különböző népcsoportok muzsikáit játszani. Sajnos ez manapság egyre ritkább, de még mindig létező jelenség, élő hagyomány. Ha tőlük tanulhatunk, igyekszünk a szájuk íze szerint játszani, hiszen olyasmit tudnak, amit rajtuk kívül senki nem taníthat meg. Ha nincs ilyen adatközlő, akkor az illető népcsoport zenekultúrájának belső stilisztikáját kell megcélozni, és ez tanulható. Ha ezzel tisztába kerülünk, akkor már magunktól is tudunk építkezni, megérezzük ugyanis, hol húzódik egy dallam „gerince”, megértjük miért szerették, mitől lett közkedvelt. Éppen ezért vállalható tiszta szívvel és teljes mellszélességgel az a történet, amit a Nincs egészen tegnap… jelent.
 
Ugyanez a megfontolt, szakmai alapokon nyugvó lelkesedés motiválja Szép András zongoristát is, aki – szoktam élcelődni – „szemtelenül” fiatal kora ellenére lett közismert és közkedvelt alkotója a kolozsvári zenei életnek. Otthonosan mozog a színházi muzsikában, komponál, hangszerel, zenekarokat alapít, és némafilmek kísérőzenéit játssza. Régi munkakapcsolat a mienk, tudunk „egy húron pendülni”, több közös projektben, számtalan előadásban és koncerten edződött meg a barátságunk. A Nincs egészen tegnap… olykor merészen formabontó hangszerelése is az ő munkáját dicséri.
 
LVR: Honnan a merészség egy magadfajta fiatal muzsikusban, hogy évszázadokon át csiszolódott, ősi dallamkincset és motívumvilágot ennyire szabadon kezelj?
 
Szép András: A kérdésed azt sugallja, hogy a merészség a fiatalsággal együtt jár, és ezt gondolom én is. Ideje van a kísérletezésnek a muzsikában is, természetesen a szakmai szabályok messzemenő figyelembevételével. Az előadásaink alkalmával kiderült, hogy a nézők, a hallgatók nem idegenkednek a formabontástól, hiszen senki nem távozott a koncertjeinkről. Ezzel együtt vannak meredekebb kísérleteink, olykor egész egyszerűen összekeverünk műfajokat, stílusokat, ám éppen ez a bizonyság arra, hogy sok minden összefügg egymással.
 
LVR: A világzenében régi hagyomány a műfajok összeházasítása. Nyilván komoly technikai tudást, szakmai felkészültséget igényel a „kalandorkodás”, uralni kell a hangszert, hogy engedelmeskedjenek a kompozíciók. Ezek tanulható dolgok, ám van valami, ami szerintem belülről fakad, mégpedig a megérzés, amely a fantáziát is mederbe tereli. Hol van a határ?
 
SzA: Szerintem nincs határ, illetve mégis van, de mindenkiben máshol húzható meg. Merni kell a határokat feszegetni, hiszen ebből születnek az izgalmas dolgok. Egyfajta határvonalat képezhetnek a technikai adottságok, de mégsem ez a fontos, inkább talán a stílusérzék: milyen parafrázisokat vagy párhuzamokat bír el egy adott műfaj? Ami csúnya lesz, arra nem kell energiát pazarolni. De mondjuk rock and rollt építeni egy népdal köré bármikor lehetséges. A könnyedebb műfajok jelentős hányadának népies gyökere van, elméleti szempontból mindig is a népzene képezi az alapot. Persze sokat segít egy dalszöveg is, nem véletlen, hogy sok esetben minket is a szöveg vezérelt a kísérletezésben.
 
LVR: A mi csapatunk négy különböző „regiszterben” gondolkodó, más-más műfajokban járatos alkotó egymásra hangolódását jelenti. A Nincs egészen tegnap… zenei világának stílusegységét viszont neked kell megteremteni. Hogyan sikerül ez? 
 
SzA. Ez hangszerelés-technikai kérdés. Tudni kell, hogyan és hol kell megszólalnia egy szólóhegedűnek, hogy ne csak a semmiből érkezzen a dallam. Ez ugyanúgy érvényes egy népdalénekes előadásmódjára, vagy egy célirányosan kiművelt színészi énekhangra is. A többit az emberi kapcsolatok határozzák meg. Összezárjuk magunkat a próbák idejére, hatunk egymásra, megbarátkozunk egymással mind zeneileg, mind pedig emberileg.
 
LVR: Ha nem ez a csapat verődik össze, létrejöhetett volna egy ilyen előadás?
 
SzA: Semmiképpen, és nagy kár lenne érte!
 
Nos, így gondolom én is!
 
Laczkó Vass Róbert
a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze,
a Nincs egészen tegnap… ötletgazdája
Írások,Sajtó

2018. 08. 15. Nyitott szemmel – részigazságok a migránskérdésről

'17 aug. 27
Nagy-Hintós Diana beszámolója, Szabadság
 
Migránskérdésről, régebbi és újabb németországi élményeikről faggatta Laczkó Vass Róbert a Nyitott szemmel beszélgetőesten Rab Irén kultúrtörténészt, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorát és Csákvári Dániel református lelkészt, aki több éve szolgál németországi városokban. A 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmával a Györkös-emlékházban megtartott beszélgetés apropóját a migránskérdést taglaló – Helyzet van – migráció-szürreál című – Rab Irén-könyv adta. Ugyancsak most mutatták be a Nyitott szemmel című könyvsorozat harmadik kötetét, amely Laczkó Vass tizenkét olyan személlyel készült beszélgetését tartalmazza, akik a Nyitott szemmel rendezvényen már meséltek úti élményeikről.

Az elmúlt tizenöt évben Németország nagyon megváltozott. Az akkori tiszta, rendezett városképek, a közbiztonság ma már többnyire a múlté; a migránskérdés megosztotta a német társadalmat. Másféleképpen ugyan, de az elmúlt két évben szintén változott a német hatóságok és állampolgá­rok magatartása a külföldiekkel szemben is. A másfajta megközelítést a politikai helyzet indukálta – ezek voltak az első következtetések, amelyeket levonhattunk a beszélgető esten.

Állításaikat alátámasztandó, az interjúalanyok példával is szolgáltak. Ezelőtt tizenöt évvel Rab Irénnek – aki akkor kezdett el dolgozni egy németországi felsőoktatási intézményben – háromhavonta tartózkodási engedélyért kellett folyamodnia. Ugyancsak közel tíz éve történt az az eset, amikor Németországban Csákvári Dániel születésnapjára disznóhúsból készített gulyást között, amit a jelen levő muszlim ismerősei ugyan meg sem kóstoltak, de eszükbe sem jutott megharagudni ezért a házigazdára. – Ha viszont most történne ilyesmi, azt nagyon rossz néven vennék a muszlim vendégek – magyarázta Csákvári.

Rab Irén kitért arra, hogy 2015 nyarán a magyar és a német média a magyarországi migránsok helyzetét homlokegyenest ellenkező módon mutatta be. Megjegyezte: könyve arról szól, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a médiának, talán még jobban, mint a kommunista időszakban.

– Két éve a volt nyugat-német állampolgároknak a migránstömegek akkor még nem tűntek potenciális veszélynek, mivel számukra természetes volt az, hogy az országhatárokat minden erőfeszítés nélkül léphetik át; a volt kelet-németek azonban, akiknek évtizedeken át határzárral kellett szembenézniük, jobban aggódtak a migránskérdés megoldása miatt. A németek ugyan szerették volna szabályozni a menekültkérdést, de a nagy tömeg miatt ezt nem lehetett megvalósítani. Még a német politikai pártok sem tudtak egymást közt megegyezni ebben a kérdésben. A migránspolitika terén idén tavasszal bekövetkezett változás leginkább annak tudható be, hogy Merkel és pártja meg akarja nyerni a közelgő parlamenti választásokat – vélekedett Rab Irén, aki a migránskérdéssel kapcsolatos elmélkedéseit először blogon tette közzé, és csak később döntött, úgy hogy könyvformában is megjelenteti benyomásait. 

Zárszóként a három beszélgetőtárs megegyezett: az európai társadalmat megosztó migránskérdésről saját részigazságaikat fogalmazták meg, és nem a konszenzusteremtés volt a céljuk.

Sajtó

Bejegyzés navigáció

← régebbi bejegyzések
Újabb bejegyzések →

© 2025 Laczkó Vass Róbert. Minden jog fenntartva. web design & fejlesztés BirdCreation.com által.