Prof. Univ. Dr., Dr. Habil. Sandu Frunză, frunzasandu.wordpress.com

“…miracolul unei întîlniri de suflet cu Ierusalimul mi-a fost prilejuit de faptul că programul celei dintîi zi a conferinței internaționale s-a încheiat cu un concert de muzică evreiască, JERUSALEM OF GOLD, susținut de Robert Laczko Vass și Andras Szep. Cîntecele au fost interpretate în mai multe limbi – printre care română, maghiară, engleză, franceză, ebraică, idiș, ladino etc. Deși din repertoriul propus, eu rezonez mai bine cu alte piese, de data aceasta am vibrat cel mai profund cu celebrul cîntec „This Land is mine”. O foarte plăcută supriză a fost pentru mine versiunea în limba maghiară a cîntecului „Jerusalem of Gold” (Jeruzsalem, kedvesem). Eram obișnuit să ascult versiunea ebraică a cîntecului  “Yerushalayim Shel Zahav” interpretată de Ofra Haza. Am constatat cu acest prilej că e la fel de frumos să cînți Ierusalimul și în altă limbă și chiar în toate limbile lumii.

Mi s-a părut minunat acest efort de a face din Ierusalim un loc al limbii tale și de a face limba ta să vibreze în cîntarea Ierusalimului. Cei doi tineri artiști, prin talentul lor ieșit din comun, au făcut ca totul să pară un act ritualic în care mulțimea limbilor, a situațiilor existențiale și a idealurilor culturale dintre cele mai diverse să rezoneze într-un registru comun al nevoii de colaborare, de dialog și de pace lăuntrică.”

Beszámoló: www.minalunk.hu

“A rendezvény azért is volt különleges, mert az irodalom és a zene, a líra és a daléneklés kapcsolódott egybe Ady megzenésített versei kapcsán. (…) Az előadott költemények közül a legtöbb Reinitz Béla nevéhez fűződik. Ezt írták róla: Reinitz Béla az Ady verseknek nem “zenésítője”, hanem az Ady szavai mögötti muzsikának kottába szedője, az Ady versek melódiájának fölszabadítója. A többi szerző: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Eisikovits Mihály, Nicolae Bretan, Karai József. Így hallhattunk sanzonos, balladisztikus dalokat, a versek mondanivalójának tökéletesen megfelelően. Laczkó Vass Róbert színművész nem csak előadásával, gesztusaival, hanem kitűnő énekhangjával is elvarázsolta a közönséget.”

Gulyás Gergley kritikája, Operavilág

“Hamisítatlan opera buffáról beszélünk, melynek karakterei a sztereotípiákig egyszerűsítettek: a kovács (Peti Tamás Ottó) lassú és egyszerű, a Diakónus (Rétyi Zsombor) borissza, a Diákot (Szabó Levente) kicsapták az egyetemről, a nemes (Szilágyi János) büszke és indulatos, a Fogadósné (Wittinger Gertrúd) cserfes. Egyedül Veronika (Antal Livia) és az Esperes (Kovács István) jelleme árnyaltabb, az ő motivációik nehezebben fejthetők meg – éppen ez adja kettejük duettjeinek feszültségét.  A Legátus (Laczkó Vass Róbert) külföldi követként tulajdonképpen kívülről szemléli az eseményeket, de éppen ezért az ő reakciói a legobjektívebbek, egyszersmind a leghitelesebbek is.”

Bővebben: operavilag.net

Balázs Katalin beszámolója, szekelyhon.ro

Jó szívvel jött Gyergyószentmiklósra a gyergyóremetei származású Laczkó Vass Róbert a Belső Iránytű előadássorozat szervezőinek meghívására. Azt mondja: megverné őt az Isten, ha azt mondaná, nincs jól. Mert ő hisz a verés jó hatásában. Laczkó Vass Róbert előadóművész beszélt hitről és verésről.

Ha azt kérdezzük több embertől, mi jut eszébe Laczkó Vass Róbert nevét hallva, a remetei büszkén mondja: falumbeli, az egykori salamonosok arra emlékeznek, hogy ha kiállt fehér ingben a színpadra, verhetetlen volt az Őszi szavalóversenyeken. Van, aki arra a tanárára gondol, aki az iskolát diákjaival együtt kerülte, és van, aki arra, aki a színpadról adja le a leckéket. De a Paraliturgiában éneklőként, színészként, fotósként és világjáróként is sokan emlegetik. Nyitott szemmel jár, a Nyitott szemmel előadássorozatot vezeti. Ott ő az, aki kérdez, a Belső iránytű meghívottjaként viszont a válaszadó szerepét osztotta rá Keresztes Zoltán plébános.

Vass ugyan, de nem Albert

Laczkó Róbert néven szerepel a személyazonossági igazolványban, de van számára kiállított Vass Albert elismerő oklevél is. Ez esetben az Albert elírás, a Vass viszont családi hagyaték. A remetei iparos család nevét a negyvenes években egy buzgó hivatalnok „lekoptatva” írta be a regiszterbe, egy s-el. Róbert édesanyjától többször hallotta, trauma az számára, hogy egyszerű fémmé alacsonyodott a csodaszép családnév, így gyermeke az előadói pályán művésznév helyett az anyai örökséget vette vissza, remélve, elégtételül szolgál. Ezt a nevet ebben a formában a családból senki nem viszi tovább. Visszajelzés a hiábavalóság ellenszere Tanító volt, ma is tanít, katedra helyett immár a színpadról. A diákjaival együtt iskolát kerülő, didaktikai eszköznek a külvilágot használó egykori pedagógus azt mondja: „A tanítás az alapszakmám, nem tudok mást csinálni, mint foglalkozni ilyen-olyan formában az emberekkel.” „A legnagyobb haszon, ami tanítói, tanári pályámból született, hogy megtanultam tanulni a másik embertől. Hasznot húzni abból, ami meló, ami a napi szecskavágás volt. Sokat olvastam, hogy a fehér foltokat betöltsem. Ez a mai alapszakmámnak egyik mozgatórugója lett: a fehér foltokat ki kell színezni, hogy az ember közönség elé lépve olyasmit mondjon, és oly módon, hogy az újdonság legyen. Ez visszajelzés nélkül nem működik. Ha a közönség nem érzi azt, amit nyújtani akarok, akkor én teljesen hiábavaló vagyok azon a helyen és abban az időben.

Énekkel csiszolódva

Egyik színes foltja Laczkó Vass Róbertnek az írói vénája. A Felix culpa, a boldog vétek című verseskötet az ő nevével fémjelzett. A színész-énekes adottság hozhatja, hogy Róbert verseit, még mielőtt papírra vetné, saját magának „elénekeli”. „Az énekbeszélgetés miatt valahogy hamarébb van bennem meg a ritmusa annak, amit le szeretnék írni, aztán jönnek hozzá a szavak. A ritmikus szövegmondás motiválja az embert, babakortól hordozzuk magunkban. Van, aki aztán továbbfejlődik, én megrekedtem, bennem ez él. Lehet ez ódivatú, de olyan tartalmakat mozgat meg odabent, ami nagyon ősi. A formát megtölteni egyfajta plusz erőfeszítés, és ettől menekülni nem szabad, mert csiszolja az embert, élményt ad a közlőnek és befogadónak is. A hit olyan, mint a színház Bármilyen formát töltsön is meg tartalommal, abban benne van Laczkó Vass Róbert hite. „Hitem abból tevődik össze, amit megtapasztaltam. Remetei, becsületes székely parasztgyermek vagyok, belenőttem egy szertartásosságba. Édesanyám közvetlenül a templom tövében született, a temetőben nőtt fel. Ha gyerekkorunkban lepasszoltak nagyanyámékhoz, mi is ott tanyáztunk a templom tövében. Elmentünk a kicsi misére, utána reggeliztünk igazi tehéntejet, és becsületes székely szilvalekvárt, amit a kondérban főzött nagyanyám a nyárikonyhában. Megtaláltam ezt a szertartásosságban való gondolkodást. Éreztem, hogy ez jó, kötött forma, kezdődik és befejeződik valami. Ez az élet: megszülettünk, meghalunk. Bár attól a világtól eltávolodott, egy sokkal szabadabb közösség tagja, mégsem tud elszakadni. „Elgondolkodik az ember: a szertartásosságon túl mi az, ami megfog? Nem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, hogy azok a formák, amelyeket én megszerettem, azt a valamit, a kisugárzást számomra közvetítik. Ebből adódik az a hitem, amit nem tudok elmagyarázni, de meg tudok fogalmazni egy szerepben, egy énekben, egy versben. A hit énszerintem nincsen önmagában. Az egy adok-kapok játék, mint a színház. A hit árad valahonnan, és éntőlem árad vissza. Kölcsönhatás ez köztem és a Jóisten között.”

“Megverné” a Jóisten

Laczkó Vass Róbert vallja: Isten mindenben jelen van, a tárgyaktól kezdve a genetika megfejthetetlenségében, benne van a napi rutinban, a reggeli elkészítésének módjában, a kapcsolatokban akkor is, ha azok néha kellemetlenek. Benne van a veszekedésekben, azok tanulságában, a szenvedésben, a kellemetlen igazságokban, melyek ellen lázad az ember, mert rossz szembenézni velük… „Engem megverne a Jóisten, ha azt mondanám, nem vagyok jól. Mindig van a még rosszabbnak is helye, és persze, lehetne az ember jobban is. Az Isten megver megfogalmazásomban sokszor belekötnek. De ez egy olyan formula, amivel az egyszerű, józan paraszti ész megfogta a tanulságadásnak a lényegét: olyasmivel szembesülsz, ami neked kellemetlen, de amiből tanulni fogsz. Az ember a verésből tanul. Ver, mert terelni akar. Más kérdés, hogy mi megyünk-e, vagy tovább kérjük a verést. Miért van a pásztornak botja? És a püspöknek? – tette fel a kérdést, hozzáfűzve, a pásztorbot vagy a tanító mogyorófavesszője egy etalon. Ahhoz mérjük az életünket, és azt, hogy mit szabad. Mert a szabadságunk nem mehet másnak a rovására, és ezt, állítom, a Jóisten terelgetése, “verése” nélkül nem lehet megérteni.

Veréstől az ölelésig

A jó hangulatú beszélgetésben az is elhangzott, hogy Isten verése finomítható arra is, hogy tükröt tart. A meghívott szerint abban a tükörben látja meg az ember, mekkora istenverése ő: „Fizikai értelemben a szakmám része, én nagyon szeretek tükörbe nézni. Amikor Isten tart tükröt, az nem egy kellemes élmény. Az ember azt is látja, amit nem szeretne. Megjelennek olyan vonások, amelyek árulkodnak arról, hogy belerokkant vagy meghízott egy történettől, éri az embert olyan trauma, hogy beleőszül, megráncosodik az arca. A lelki tükörben meglátod a rücskösséget, bogosságot, foltosságot, a hólyagos himlőt, amiről sokszor te tehetsz, mert olyasmibe ártottad magad, ahol rádragadtak a nyavalyák, és van, amiről nem te tehetsz, de befolyásolja az életedet. Hisz abban: felvértezett a természet, hogy ezeket kisimítsuk. „A Jóisten segít felejteni, és ez ahhoz járul hozzá, hogy az ember tudjon megbocsátani. Lehet a lelken javítani az éleslátás képességével is: ha van merszem a problémát meglátni, és a gyökerénél megragadni, felpiszkálni és megosztani. Nem hiába találták ki a gyónást.” Keresztes Zoltán beszélgetőtársként rákérdezett arra is, miért nevezte meg egy interjúban a legszebb magyar szóként az ölelést. „Mikor érzi az ember legjobban magát? Amikor oda tud bújni valakihez. Gyermek az anyjához, szerető, a szeretőhöz… amikor azt érzed, hogy a legbensőségesebb pillanatban valaki figyel rád, megvéd, melegséget ad. A párhuzamosan futó életekben az ember érzi, hogy ugyanott menni nem sikk, ő egy kicsit más, elcsángál az erdőben, és kiderül, hogy tévúton jár, és ekkor kell a segítség. Nekem a kedvenc imádságom a Most segíts meg Mária! Fogadj vissza, segíts rajtam, ölelj át. Mindenkinek megadatik, hogy a bajban valaki segítsen rajta, és minden történetben, én úgy gondolom, ott van az Isten. Mert az ember az ilyen helyzetek többségében bevallja: olyasmit követtem el, amiért nem járna bocsánat, és mégis mindig van ölelés, feltétel nélkül.

Fogódzók az egyensúlyvesztésben

„Számomra a legjobb kapaszkodó az, ha a szülésnek a nyavalyái után megszületik az eredmény. Lehet, hogy nem fiú, hanem leányka lett, de valami csoda jött létre. Elvégezted. Ez a tied. Ez az, amit te le tudtál tenni a közös asztalra, te ezt hoztad a kalákába. Hiszem azt, hogy az embernek felelőssége és feladata van azzal a közösséggel szemben, amely őt kitermelte. Mert ő egy elég drága produktum, és a közösség elterméketlenedik, ha nem forgat vissza abból, amit elszívott belőle. Ha a visszaforgatás örömét megleled, akkor az egy olyan fogódzó az életben, ami téged a helyes útra visszavezérel – mondja az előadóművész, akit egyre többször láthatunk templomi előadásokban is. Ennek okát is kifejtette az iránytűs közönség kérésére: „Eljön az a pillanat, amikor az alkotó érzi: haza kell menni. Vissza kell menni oda, ahonnan a profánt egykor kitessékelték az utcára. Nekem hamar eljött, és jól esik, hogy visszafogadnak.”

Kácsor Zsolt interjúja, mazsihisz.hu

Kányádi Sándor által fordított jiddis népdalokat adnak elő erdélyi művészek a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében szeptember 5-én, este 7 órától a budapesti Bethlen téri zsinagógában Nincs egészen tegnap címmel. Az előadásról Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészét kérdeztük.

Erdélyben mennyire váltak közkinccsé, népszerűvé Kányádi Sándor jiddis műfordításai? Gyakran elhangzanak különböző rendezvényeken, színházi esteken, fesztiválokon?

Maga a tény, hogy a néprajzi gyűjtemény eredeti, jiddis nyelvű szövegeit egy erdélyi költő, Kányádi Sándor fordította le magyar nyelvre, eligazít ebben kérdésben: alig van, aki ne ismerné a dalokat, és ebben a Kaláka csodálatos lemezének, a Volt egyszer egy kis zsidó címűnek is óriási szerepe van. Előadni azonban tudtommal senki nem vállalkozott rá, talán azért is, mert a Kaláka-verziót a maga nemében tökéletesnek érezzük. Az igény azonban megvolt rá, hogy végre erdélyi előadóművészek is foglalkozzanak az anyaggal, ez is jelentette a legfőbb motivációt a mi előadásunk létrejöttéhez, hiszen ezek a dalok rólunk, erdélyiekről is szólnak. Jellemzően zsinagógákban játsszuk, mégpedig azért, mert ezek a dalok ott vannak igazán otthon, és nagy büszkeség, hogy olyanok is eljönnek ezekre az alkalmakra, akik talán sosem jártak addig zsinagógában! 2015-ben a Kolozsvári Magyar Napok sokak által várt rendezvényének bizonyult az előadásunk, a kolozsvári neológ zsinagógát akkor meg is választották a legizgalmasabb előadói helyszínnek!

A Holokauszt során meggyilkolták a magyar vidéki zsidóság nagy részét, így e dalok sem éltek tovább. Erdélyben voltak olyan kisközösségek, ahol énekelték e dalokat?

Sajnos ez a hagyaték hajszál híján Erdélyben is veszendőbe ment. Éppen Kányádi Sándornak köszönjük, hogy újra fölfedeztük. A dallamok némelyikét Eisikovits Mihály zeneszerző, a Kolozsvári Magyar Opera volt igazgatója is közreadta saját átdolgozásban, ezeket például New York-ban is bemutatták, de nincs tudomásunk, hogy élő hagyomány lenne. A magunk szerény eszközeivel küzdünk mi is a feledés ellen, mint ahogy teszik például azok a népi muzsikusok is, akik a dallamok megőrzésében oroszlánrészt vállaltak azzal, hogy eltanulták a régiektől, és gyakran ösztönösen építették be a maguk művészetébe. 

Önt és művésztársait mi ragadta meg a jiddis dalokban annyira, hogy színpadra álltak velük? 

A magam részéről egy régi álom valósult meg, hiszen középiskolás koromban ismerkedtem meg a dalokkal, ifjú barátaim pedig úgy csatlakoztak hozzám, hogy mindenki hozzáadta magát ehhez az álomhoz a legjobb tudása szerint. Mindenki tudja, érzi, hogy ezek a dalok, a tematikájuk, a fordulataik annyira hozzánk is tartoznak, hogy ki kellett állnunk velük a közönségünk elé. Ami ezekben a dalokban sajátosan zsidó, az egyetemes is, az erdélyi vagy máramarosi zsidóság és a magyarság hagyományainak összefonódásáról talán szót sem kell ejtenem, hiszen evidenciák, elég, ha csak a Szól a kakas már… című, mindenki által ismert és közkedvelt dalra gondolunk.

Fölléptek már e dalokkal magyarországi zsinagógákban? Ha igen, hol, és milyen benyomást tett önökre az autentikus helyszínen való előadás?

Igen, a mostani előadásunk egy hosszabb ideje tartó kapcsolat egyik állomása, hiszen Deák Andrea barátunk figyelme kiterjedt arra is, hogy bemutassa ezt a kezdeményezést a budapesti Rumbach utcai zsinagógában ugyanúgy, mint például Beregszászon. Az igazán autentikus helyszín természetesen Máramarossziget volt, ahol a Vijniter Klau zsinagóga zsúfolásig telt, amikor a dalokat úgymond „hazavittük”. Ez a felfokozott érdeklődés egyrészt kellemes meglepetés, másrészt óriási elégtétel is volt egyben.

Mire számítson a pesti közönség a zsidó fesztiválon, milyen lesz az estjük felépítése, szerkezete?

Előadásunk törzsanyaga szinte megegyezik a Kaláka-együttes lemezének az anyagával. A különbség talán abban rejlik, hogy másként igyekszünk az egyes dalokba humort, életet csempészni, mint ők tették. De nem idegenkedtünk egy-egy dal átfogalmazásától sem a táncdalok vagy a jazz irányába. Ahol pedig az érzelmi töltet nagyon erős, ott lecsupaszítunk minden sallangot, és hagyjuk önmagában hatni a gondolatot és a dallamot, a capella.

Tudom, nehéz erre válaszolni, de a dalok között van személyes kedvence? Amit mindig örömmel énekel?

Úgy vagyok ezekkel a dalokkal is, mint a színpadi szerepeimmel: éppen az a kedvenc, amit előadunk. Ez amolyan előadói sajátosság: mindig az a gondolat, az a dallam a legszebb, amelybe éppen belebújtunk. Másként nem is lehet. De azért mégicsak vannak mindannyiunknál olyanok, amelyek nagyon a szívünkhöz nőnek. Nekem ilyenek például a rabbi dalok vagy az öreg batáros, Reb Chaim Menasche nyűgölődése a lovával. 

Milyen zenéket hallgat, s a kedvencei között mennyire dominálnak a népdalok? Ha ki akar kapcsolódni, milyen zenét tesz be a CD-játszóba?

Hozzám jellemzően közel áll az autentikus népzene, ámuldozok a névtelen, egyszerű emberek bölcsességén és a képes beszédük varázslatos fordulatain. Amúgy „mindenevő” vagyok, minden jöhet, amiben ott van a muzsika, amelyért meg kell kicsit halni, a dalszöveg pedig túlmutat önmagán, és nem ostoba, sztereotip szófordulatokból építkezik. Egyszerűen motivál olyasmit hallgatni, amiből kihallom, hogy a fordulataiért megküzdött önmagával az előadó. „Együtt menni” csak az ilyesmivel tudok.