Riporter: Megyesi Helga, maszol.ro

Immár 27 éve él Kolozsváron a Gyergyóremetén született és nevelkedett Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze. Elmondása szerint most már a kincses város az a hely, ahol otthon érzi magát, hiszen ide kötik a barátai, a szerelmei, a kreativitása, a szakmája, ami innen indul ki és ide is tér vissza. Szerelme a színház, amelyet nem tud és nem is akar abbahagyni, saját bevallása szerint olykor mégis kell a pihenés, az „agymosás”, amelyet leginkább a nyári időszakban él meg. Két kirándulás között szakított időt, hogy meséljen magáról, hobbijairól és arról, hogy honnan ered az a sok mindenhez értés, ami őt jellemzi.

– Tanító, színész, operaénekes, író, költő, rádiós, fotós. Ezekben a szakmákban mind kipróbálta magát, mégis honnan eredeztethető vissza, hogy ilyen széleskörű az érdeklődési köre?

– Szinte röstellnivaló kimondani, mi „minden” lehet az ember, mert annak, amiben kipróbálja magát, a rengeteg hobbi, számtalan érdekesség, amit az évek során összerak,  inkább a kíváncsisághoz van köze, nem pedig a profizmushoz. Leírták már rólam, hogy „közíró” vagyok, én pedig elgondolkodtam rajta, hogy ez mit is jelent, mert ugyan ír és publikál az ember minenfélét, hivatásszerűen azonban sosem űztem az írást, mint ahogy fotográfus sem vagyok, és néhány verseskötetem ellenére költőnek sem tartom magam. Valahogy ezek a címkék rám ragadtak, megtisztelnek, de kissé távol állnak tőlem. Diplomás színész, adott esetben operaénekes, előadóművész vagyok, inkább ezeket vállalom szívesen.

Életkori sajátosságaimnak megfelelően világ életemben kíváncsi voltam az élet bizonyos aspektusaira, másokra viszont egyáltalán. Mondok egy példát. Édesapám amolyan ezermester volt, mindent megjavított, ha kellett, amúgy profi sofőr, de szakképesített kőműves is. Tanulhattam volna tőle mindenféle hasznos dolgot, ezek a szakmák azonban valamiért sosem érdekeltek. Ellenben érdekelt sok egyéb az olvasmányaim alapján és a példaképeim hatására, akikkel gyerekkoromban, ifjúkoromban kapcsolatba kerültem. Az ő pályájuk, életfelfogásuk vonzott és determinált, mert jellemzően több szakterületen alkottak. Arra tanítottak, hogy nem kell félni a próbálkozástól, adott esetben el is szabad bukni, mert a bukások is tapasztalatot adnak hozzá az élethez, ha viszont sikerül, olyasfajta élményben lehet részünk, amilyenre szakmánkon belül nem számíthatunk.

– Mit tanácsol azoknak, akik nem mernek belevágni új dolgokba, mert a bukástól tartanak?

– Hogy a bukástól nem kell félni, mert a bukás akkor is hozzátartozik az élethez, ha fáj. Bukás nélkül nincs érdemi fejlődés. Negyvenes évei környékén az embernek már nem okoz akkora traumát, ha nem sikerül valami, tudja, hogy vannak alternatívák.

Ha viszont bukással kezdődnek a történetek, az nagyon el tudja venni kedvünket a továbbiaktól, és gyakran más vágányra tereli az életet, mint amin haladni szerettünk volna. Ilyenkor az emberben rossz érzések maradnak, hogy nem próbálhatta ki, nem csinálhatta végig, azt, ami netán a gyerekkori álma volt. Ilyet is tapasztaltam, tudnék mesélni róla. Gyerekként nem igazán akartam színész lenni, kamaszként sem ez a pálya lebegett előttem, bár ami vonzott, annak mindig az emberekhez volt köze, és ez fontos szempont. Szerettem volna orvos lenni, papi szolgálaton is törtem a fejem, végül a pedagógusi pálya lett a nyerő.

– Tanítói pályán kezdte a pályafutását, hogy jutott el mégis a színészetig? Miért váltott?

– Tanítóképzőt végeztem, az 1990-es évek elején ez plusz egy középiskolai évet jelentett, vagyis tizenharmadikban érettségiztem. Egy sor „kreatív pótcselekvésben”, alkotói vagy versmondó versenyeken és számos hasonló megmérettetésen vettem részt, amelyek amúgy nem tartoznak egy diák napi rutinjához. Ezek olykor dicsekedni való eredményekkel jártak, ami persze fényezi az iskola hírnevét, a diákból pedig alkalmi hőst fabrikál. Megérintett, megcsapott a siker szele, mert úgy éreztem, hogy illik a karakteremhez. Annak, hogy miért lettem előbb tanító bácsi és csak azután színész, egyszerű magyarázata van. Amikor lediplomáztam, évfolyamelsőként bárhol választhattam a szabad állások közül. Gyergyószentmiklóst választottam, de annyi eszem azért volt, hogy nem kívánkoztam vissza a mamahotelbe, hanem lakást béreltem magamnak. Az első fizetésemből gyakorlatilag a saját lábamra álltam, de tovább szerettem volna tanulni. Édesanyám nagy bánatára nem a pedagógiát vagy az orvosit választottam, de szerencsére pap sem lett belőlem, amitől tartott egy kicsit.

Marosvásárhelyre felvételiztem a színművészeti főiskolára. Nem vettek fel, így hazamentem, elfoglaltam a katedrámat és nagy élvezettel tanítottam, szokatlanul innovatív módon. Azt hiszem, először szerveztem elemistáknak szavalóversenyt Gyergyószentmiklóson, valamint először betlehemeztünk szülői kíséret nélkül a tömbház-negyedekben. Olyasmiben próbáltam ki magam, amire nem hittem volna, hogy lesz bátorságom. A következő lépés Kolozsvár volt, ahol Csíky András indított osztályt. Nem is emlékszem, hogyan zajlott a felvételi vizsga, mert akkor már azzal a bizonyossággal jelentkeztem, hogy jól érzem magam a másik szakmámban is, tehát ha elutasítanak, lesz hová visszamennem. Csíky Andrásnak viszont kellettem, én pedig azt gondolom, hogy jól döntött a bizottság, mert azóta több csapáson is húzom az echós szekeremet.

– A közösségi médiában nagyon sokszor tesz közzé ételeket…

– Igen, megtanultam főzni. Most is a nyelvem hegyén vannak azok az ízek, amelyekkel egykor anyai nagyanyám főzött, édesanyám pedig most is főz. Nem kell bonyolult ételekre gondolni, hanem igazán szerethető, otthoni ízekre. Egyszer megkérdeztem édesanyámtól, hogy mi kell a becsinált levesbe, mire elkacagta magát és azt mondta: „belecsinálsz mindent, amit a kamrában találsz”. Nagy poén volt, gyakorlatilag megis vázol egy munkamódszert, ahogyan a konyhában létezni szoktam. Először kiderítem, hogy milyen lehetőségeim vannak. Azaz: mi van a hűtőben, milyen fűszerszámok állnak arendelkezésemre, s azokból milyen ízharmóniát szeretnék aznap létrehozni? Válogatok hozzávalókat, sosem a receptek szerint, inkább hozzávetőlegesen, ahogyan Bornemissza Anna fogalmaz a szakácskönyvében. Azt is mondhatnánk, hogy amolyan fusion-konyhát viszek, de lényegében abból főzünk, ami van.

Túlélési gyakorlat volt ez a kommunizmus idején, hiszen sosem az állt rendelkezésre, amire szükség lett volna. Innen fejlődtem az ázsiai konyha különféle fogásai felé. Jártamban-keltemben mindenfélét megkóstoltam és tanulgattam az alapanyagokat. Már értem, hogy miért nem lesz sosem igazi, amit én főzök. A fűszerezés tudománya minden háziasszonynak, minden szakácsnak a magánügye. Senki nem tud olyat főzni, amilyet én főzök, cserében én sem tudok jobbat főzni, mint édesanyám, nagyanyám vagy bármely tetszőleges szakács. Konyhatudományom titka, hogy jellemzően keleti fűszerekkel dolgozom. Nem főzök csípősen, és mindent is el tudok képzelni egy fogásban. Erdélyi fűszerszámaink közül kedvenceim a tárkony, a csombor és a kapor.

– Mit csinál nyáron a színész, amikor befejeződik az évad és hirtelen annyi szabadideje lesz?

– Remélem, utazik vagy mossa az agyát, jó értelemben persze. Nagyon bele vagyunk szíjazva a szakmánkba testtel és lélekkel. A színjátszásnak, mint szakmának van mentális, fizikai vagy pszichés vetülete, az én olvasatomban pedig van külön bejáratú lelki aspektusa is, amelynek a vertikalitáshoz van köze, s így a transzcendenssel áll kapcsolatban. Egy terhes évad után a színésznek jár egy-két hónapnyi „agymosás”, mert felőrlő munkáról van szó. Kisiklik az életünk, ha nem tartjuk magunkat karban. Évad közben is szükségünk van arra, hogy másfajta impulzusok érjenek, nyári szünetben pedig legyünk a magunk urai, mert ez a pálya bizonyos értelemben szenvedélybetegséggé válhat, hiszen egyrészt szeretetből, másrészt szerelemből csináljuk.

Megfordul az ember fejében, ha komoly kudarcok érik, hogy színpadon kívül is van élet, mégis mondogatja magának, hogy „szerelmes vagy barátom, szerelmes ebbe a szakmába”. Közhely, amit mondok, de tényleg van a színpadnak szaga, és azt nagyon meg lehet szeretni. A mellettünk dolgozó, velünk alkotó szakemberek szellemisége, kreativitása, verejtéke belénk ivódik és identitássá válik, nem is lenne könnyű kilépni belőle.

– Nagyon sokat utazik, van-e egy olyan helyszín, ami igazán közel áll a szívéhez? Hogyan érdemes utazni, ha percről percre be van osztva az ember ideje vagy épp ellenkezőleg, ha ő maga fedez fel?

– Én mindenhol jól érzem magam és mélyen át tudom érezni a közeget, ahová megyek. Sokan utazgatnak úgy, hogy akkor is azt otthonit eszik, ha nagyon messzire mennek. Én mindig a helyi étrenddel ismerkedem, pedig tudom, hogy egy idő után az ember gyomra köszöni szépen a radikális változatosságot, de nem kér már belőle. Hozzászokni több idő kellene annál, mint amennyi a rendelkezésünkre áll, ezzel számolni kell, de akkor sem eszek hamburgert Indonéziában.

Szívesen ismerkedek a vidék életmódjával, mert a város egy dolog, de az igazán szép és nehéz élmények, amelyek megmutatják egy kultúra szövetét vagy rezisztenciáját, vidéken érik az embert a maguk teljességében. Szeretem látni a hagyományos technológiát, amit például Ázsiában még használnak a mezőgazdaságban. Szeretek elmenni egy szövőműhelybe, egy kovácsműhelybe, és ha tehetem kipróbálok olyan ételkülönlegességeket is, amelyektől berzenkedünk Európában, mondjuk sült bogarakat.

Szeretem nézni, ahogy főznek, mindig meg is találom a módját, hogy részem legyen hasonló élményekben. Utazni szeretek, nem pedig turizmust folytatni. Persze az utazási irodák nagy előnye, hogy hasznossá tudják tenni a szabott időt. Ha nincs rá kapacitás, nem kell téblábolni egy idegen országban helyismeret, nyelvismeret nélkül, nem szégyen igénybe venni egy helybeli szolgáltatásait, aki tudja, mit és hogyan lehet gyorsan megoldani. Jó, ha van egy sofőr, aki elboldogul a kaotikus forgalomban, és hatékonyan el tud juttatni egyik helyről a másikra, mert ismeri az egérutakat is. Egy nagyszerű utaskísérő pénzbe kerül ugyan, de beszélgetőpartner is egyben, aki ismeri a kultúrát, adott esetben el is fogja mesélni neked, hogy mit főz otthon, hogy neveli a gyermekeit és mennyibe kerül az iskoláztatásuk. Vadidegen országban nem árt, ha van védőháló alattad, de legyen mindig annyi bátorságod és kreativitásod, hogy időnként okosan kilépj a rendszerből és letérj a fő csapásról. Ebben hiszek én.

– a Maszol.ro portálról

Kiss Judit, kronikaonline.ro

Régi hiányt pótol a szórványvidéken a hétvégén első ízben megrendezendő Máramarosszigeti Magyar Napok

“A rendezvénysorozat csütörtökön kezdődik a nulladik nappal, amikor is 19 órától a Petőfi Live című előadást láthatja-hallhatja a közönség a Retro Pub (Curtea Veche udvarában). Laczkó Vass Róbert és Székely Norbert verses-zenés előadóestje lesz ekképpen a nyitánya az első ízben tartandó Máramarosszigeti Magyar Napoknak. Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművész a Petőfi live! című előadásban, ez a produkció nyitja csütörtökön a Máramarosszigeti Magyar Napokat.

A kolozsvári alkotópáros egyik tagját, Laczkó Vass Róbert színművészt arról kérdeztük, mit jelent számukra, hogy a szórványok szórványának számító városban első ízben tartandó rendezvénysorozatot az ő fellépésük kezdi. Mint fogalmazott, félig-meddig már otthonukká lett Máramarossziget: az elmúlt esztendőkben több alkalommal mutattak be többféle előadást más-más helyszíneken.

“Ide hoztuk „haza” jiddis dalainkat Kányádi Sándor fordításában, itt játszottuk második alkalommal templomi előadásunkat, a Cantus figuratus-t, most pedig a Petőfi-bicentenárium jegyében 35. alkalommal játsszuk Petőfi live! című előadásunkat az első Máramarosszigeti Magyar Napok nulladik napján. Megható és megtisztelő, hogy ránk gondoltak a szervezők, mert valahány alkalommal éreztük a ragaszkodást és a megbecsülést kulturális missziónk iránt. Szívesen barangolunk a Kárpát-medencében, hogy ezzel is kifejezzük a magyar nyelven megélt közösségi élmények összetartó és megtartó erejét” – fogalmazott a színművész.

Amint az előadás ismertetőjében olvasható, magyar ember ha Költőt emleget, Petőfi Sándorra gondol, erre a lobbanékony, szenvedélyes, rapszodikus ifjúra, aki ízig-vérig a romantika gyermeke. Költészete közérthető és szorosan összefügg az életével, a maga korában ezért is hatott annyira újszerűen. Találóan jegyezte meg Pintér Jenő irodalomtörténész, hogy „a magánéletét rejtegető, tekintélyt tartó, régi költőtípus helyett előlépett a vidámhangú vándorszínész és elmondta ügyesbajos dolgait.” Születésének 200. évfordulóján bátran elmondhatjuk: Petőfi világirodalmi rangú életműve kiállta a próbát.

Részletek: kronikaonline.ro