Interjú Laczkó Vass Róbert színművésszel.– Annyira szerteágazó az érdeklődési- és önkifejezési köröd és módod, amely minden téren felsőfokú képzettséggel és feltétlen humanizmussal társul, hogy óhatatlanul a reneszánsz embertípust juttatod eszembe.
– Tartottam attól, hogy szóba kerül a reneszánsz ember fogalma. Nem te vagy az első, aki rám vonatkoztatja ezt. Lehetséges, hogy így van, de én nem tudom magam másként elképzelni, mint amilyen vagyok. A kiváncsiságtól fűtve mindig sikerült ellesnem
különféle szakmák titkait. Olyan emberek vettek körül, akiktől érdemes volt és lehetett is tanulni. Így volt ez már gyermekkoromban, Gyergyóremetén, és így van ez ma is.
– Korán elkerültél a szülői háztól, ami nagyfokú önállóságot feltételez és követel.
– A középiskolát a székelyudvarhelyi Tanítóképzőben végeztem. Bentlakó diák voltam, ismerem a kollégiumi élet szépségeit és nehézségeit egyaránt. Egyébként pont abban a szobában laktam, amely iszonyú tragédiát okozva nemrég összeomlott. Az iskolában viszont minden lében kanál voltam, az irodalmi kreativitás versenyektől a szavalóversenyekig, amelyek közül néhányat meg is nyertem. Öt évfolyamon is kevesen voltunk fiúk, de kemény fiúcsapat verődött ott össze. Rengeteget tanultunk és szenvedtünk egymástól. Amolyan Nyilas Misinek éreztem köztük magam, nincsenek is feltétlenül pozitív emlékeim azokról az évekről. Nem is szépítgetem a dolgot: szabályos kis katonaság volt közvetlenül a rendszerváltozás után.
– Ha már szóba került a Légy jó mindhalálig, akkor Pósalaky bácsi szavajárásával élve: „ugorgyunk” a színészi karrieredig.
– Érettségi után egy évet tanítottam a gyergyószentmiklósi „Vaskertes” iskolában. Évfolyamelsőként végeztem a tanítóképzőt, így a saját ízlésem szerint választhattam munkahelyet. Ezt megelőzően Marosvásárhelyen felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, ahová nem vettek föl, pedig nagyon készültem a megmérettetésre. Rosszul esett a bukás, még a városra is megsértődtem, úgyhogy a következő évben már Kolozsváron próbálkoztam, és felvételt nyertem a későbbi Kossuth-díjas Csíky András osztályába. Különleges ajándéka volt a gondviselésnek, hogy találkoztam vele, tanulhattam tőle, később pedig barátságot kötöttünk, amely a haláláig tartott, vagy tán azon is túl.
– Az egyetem elvégzése után a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződtél, amelynek azóta is oszlopos tagja vagy.
– Az oszlopos tagságot fogjuk fel úgy, mint egy görög oszlopcsarnokot, amelynek én is a része vagyok, de vannak nálam „oszloposabb” tagok a társulatban. Mindenkinek jobb, ha nem én tartom a timpanont. Az egyetem után egy percig sem kellett munkát keresnem, mivel Tompa Gábor, miután megnézte az egyik vizsgaelőadásunkat, amelyben pulykatojásra bőgtem egy jelenetet, szerződést ajánlott nekem. Ez az én színházam. Hűséges típus vagyok, még akkor is, ha néha úgy telik el egy-egy évad, hogy nem találnak meg azok a szerepek, amelyekkel szívesen megbirkóznék. Nem titok, hogy ezt a szakmát folyamatosan tanuljuk a pályánk során. Ordas tévedés áldozata lesz az, aki azt hiszi, hogy az egyetemi diplomával a zsebében már kitanulta a szakmát. Néha tíz-tizenöt évnek is el kell telnie, hogy egy színész rátaláljon azokra a vágányokra, amelyeken jól fut az ő szerelvénye.
– Sugárzóan erős színpadi jelenléted van: a kisebb szerepekben is rögtön magadra tudod vonni, lebilincseled a néző figyelmét. Mi ennek a titka, vagy módszere?
– Mindig szerettem szembenézni a közönségemmel. Éppen ezért nehéz volt megtanulnom a „negyedik fal” konvencióját, vagyis, hogy miként zárom le azt a láthatatlan, képzeletbeli falat, amely elválaszt engem a közönségtől, amikor a színpadon állok. Szerepalkotáskor fontosnak tartom az oknyomozást. Szövegelemzéskor is a Csíky Bandi bácsitól tanult módszert alkalmazom: ha bonyolult szövegei vannak egy karakternek, sajátos jelrendszerrel, kottaként vázolom fel a szövegkönyvben. Gyakorlatilag mondatokra, félmondatokra lebontva pontosan tudom, hogy épp mit szeretnék csinálni a színpadon. Hogy aztán valóban az jön-e le belőle, amit üzenni szeretnék a közönségnek, vagy találkozik-e az elgondolásom a rendező koncepciójával, az már egy másik kérdés. Ezeket a meccseket magammal is le kell játszanom. Sok belső vívódást okoz a színész számára, amíg sikerül belebújnia egy karakter bőrébe. Az olyasfajta adottságok által, mint a hangszín, a testalkat, esetleg az elsajátított kifejezési eszközök segítségével akarva-akaratlanul kialakítunk magunknak egyfajta játékstílust, ezzel szemben viszont minden karakter más és más. Minden szerepnek meg kell találnunk a belső mozgatórugóját, amelytől majd életre kel. Az én receptúrám szerint bármely karakternek van belső igazsága, és a szerep belső optikájából szemlélve a darabot, a történéseknek is pontos logikája van, ezért nekem, mint színésznek, kutyakötelességem ezt a belső logikát képviselni még akkor is, ha nem értek vele egyet. Szerintem ettől válik igazán erőssé egy színpadi karakter.
– Nemcsak a színház, de az opera színpadán is számottevő sikereket arattál az eltelt évtizedek során.
– A zenetanárnőm Incze Gergely Katalin – aki egy „femme fatale” az életemben, és akinek a szakértelme számomra mindig mérvadó – dobott az opera mély vizébe, egyenesen Selmeczi György karjaiba. Történt mindez 2000-ben, amikor fiatal, végzős színészként mindennel akartam foglalkozni, Selmeczi pedig a Kolozsvári Operameséken dolgozott. Rám osztotta a Varázsfuvolából a szerecsen Monostatos szerepét, amelyet közel húsz évig játszottam. Ilyen, az életemet végigkísérő alakítás a Pillangókisasszonyból a kerítő Goro szerepe is, amelyet szintén húsz éve formálok meg. Mindkettő erős epizódszerep, talán ezért is szeretem őket annyira. A szerepekhez tartozó maszkokat is magam készítem, nem hagyom, hogy a sminkes dolgozzon rajtam. Nagyjából ugyanakkor a szó szoros értelmében „ugrottam be” Orbán György Pikkó herczeg című kortárs operájába, mivel csupán két és fél hetem volt megtanulni a főszerepet az országos bemutató előtt. Szerencsére jó a zenei memóriám, könnyen tanulok, így sikerült megbirkóznom a feladattal, később lemezre is vettük az előadást. Azóta sok izgalmas szerepet énekelhettem el, köztük olyanokat is, amelyeket nekem, testre szabottan komponáltak. Tulajdonképpen a kortárs zene az, ami számomra nagyon adja magát, de szeretném, ha egy Verdi-opera szerepe is rám találna. Miért ne?
– Íróként, költőként, több kötetet letettél már az asztalra – ezt is a szó szoros értelmében –, hiszen épp most kaptam tőled három nagyszerű, dedikált könyvet.
– Első verseimmel Ködszurkáló álnéven pályáztam gimnazistaként, aztán sokáig az asztalfióknak írtam. Negyvenéves koromban jelent meg az első kötetem Felix culpa címmel. Pontosan annyira eklektikus ez a kötet, amennyire az egész addigi életem volt. Van benne egy rövid passzus, amelyben kissé nagyképűen olyasmiről teszek vallomást, hogy egyetlen irodalmi kánonként az olvasót fogadom el. Ha az olvasó szívritmusa és ízlése találkozik az enyémmel, netán arra is hajlandó, hogy továbbgondoljon egy-egy tömör haikut, akkor ő az én emberem. Aki pedig nem rezonál ezekkel a műhelyforgácsokkal, az nyugodtan felejtse a vonaton a kötetet, hátha olyasvalaki találja meg, akinek mondani tudok valamit.
– Ha már a vonatnál tartunk: sok minden más mellett világutazó is vagy.
– Világutazó? Nem tudom. Elsősorban olyan országokba szeretek utazni, ahol az emberek jelentős hányada sokkal kevesebből, de kiegyensúlyozottabban és boldogabban él, mint mi. Ázsiában például az emberek tudnak őszintén mosolyogni, és akár ismeretlenül is szívélyesen rám köszönnek. Mi gyakran puffogtatjuk a „tolerancia” fogalmát, igazából azonban tanulhatnánk tőlük némi tiszteletet vagy megbecsülést. Azt is tanulságos látni, hogy sok helyen a létminimumot nem pénzben mérik, hanem például abban, hogy van-e tiszta ivóvízük, vagy nincs. Egy-egy ilyen utazás nemcsak agymosás nekem, de lélekmosdatás is egyben.
– A számos egyéni előadóested közül is kimagaslik a minap színpadra került Sziluettek című ősbemutatód, amellyel talán új, összművészeti műfajt teremtettél, az általad megfogalmazott „vershangversenyt”, amelyben egymásra talál és egymást egészíti ki az irodalom, a színház, az opera, a kórus, a tánc, a zene és a filmművészet. Mintha a te sokoldalú egyéniséged leképződése, tükörképe lenne ez a reprezentatív mű.
– Több mint húsz önálló, zenés előadóestet hoztam tető alá nagyszerű alkotótársakkal, de ez az első, amelynek az ötlete nem az én fejemből pattant ki. Másfél évig tartó jelenlét volt, az alkotómunka szinte valamennyi fázisában, a bemutató előtti hetek pedig igazi vesszőfutásnak számítottak. Ilyenkor az ember vásárra viszi a bőrét, és ha szövegíróként, rendezőként és előadóként is gazdája vagy egy ekkora produkciónak, minden felelősség rád hárul. Mindenre oda kellett figyelnem, hiszen minden munkafázisra rá kellett nyomnia valakinek a kóserpecsétet. Tudnom kellett mindenkinek az időbeosztását, rá kellett jönnöm a finomhangolásaikra, figyelembe kellett vennem a családi helyzetüket, még baba is született a finisben! „A színház attól szép, hogy az álarc mögött őszinteség van” – ez egy haiku, amit én írtam, és amit így is gondolok, de az igazság az, hogy nagyon nehéz bepillantani mások maszkja mögé.
Ez a munkafolyamat a bátorságomat is próbára tette. Színészmesterséget bátorság nélkül nem lehet űzni, mert oda kell állnom az emberek elé, hogy én legalább hiszek abban, amit csinálok, amiről beszélek, amit üzenek. Nagyon szeretem, hogy olyan munkatársakra leltem – elsősorban Csergő Domokos zeneszerző barátom személyében –, akik hajlandók voltak együttgondolkodni velem, és akik meg tudtak győzni olyasmiről is, amiről nekem egészen más véleményem volt. Merték átkeretezni a szövegeimet, a gondolataimat, gyakorlatilag körém szőttek egy egész előadást, amelyhez teret és bizalmat a Kolozsvári Magyar Operától és annak igazgatójától, Szép Gyulától kaptunk. Ennek a megelőlegezett bizalomnak igyekeztünk aztán a legjobb tudásunk és szándékaink szerint megfelelni, mert a Szamos-parti színpad mindannyiunkat kötelez.