Varga Gabriella interjúja – Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja
A kolozsvári színész, énekes, író és pedagógus Laczkó Vass Róbert szerint akkor vannak rendben a dolgaink, ha gyakran mosolygunk vissza
Két évvel ezelőtt ő is ázott-fázott, dagasztotta a sarat Csíksomlyón, aztán szentmise közben egyszer csak felderült az ég és másokéval együtt kivirult az ő lelke is. Mint mondja, meghatározó, életre szóló élmény volt Ferenc pápát látni és hallgatni akkor ott, és az lesz a budapesti Eucharisztikus Kongresszus is.
– Fényképei, megszólalásai, egész stílusa vidám, jó humorérzékű, pozitív személyiség benyomását keltik. Helyes ez a meglátás?
– Alapvetően jó a meglátás, de ne tagadjuk le: a derűnek törvényszerűen van árnyoldala is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a pozitív életszemlélet egyfajta visszfény. Magatartás vagy viszonyulás, ha úgy tetszik. Az ember – kivétel nélkül mindenki! – ösztönösen a fény felé fordítja az arcát, az viszont már egyéni döntés kérdése, hogy napfürdőzés közben részt kívánunk-e vállalni az éltető sugarak visszatükrözésében, vagy inkább elnyeljük a fényt és önző módon belebarnulunk a környezetünkbe. Tudomásul vettem, hogy a környezet felelősség is egyben. A katedrát és a színpadot egyaránt missziós területnek tekintem, hiszen mindkét hivatásom szerint olyan terepen mozgok, ahol az embertársaim hosszabb-rövidebb ideig, de sokan közülük folyamatosan odafigyelnek rám.
– Valóban a rosszban is képes megtalálni a jót?
– Az előbbi, alapvetően fizikai hasonlat mellett egy kémiai hasonlattal is élni szeretnék: mindig lennie kell egy-két szabad vegyértéknek, amelyhez kapcsolódni lehet. (Fura fordulatokat vesz az élet: se fizikából, se kémiából nem teljesítettem elvárható módon, de a tanáraim karaktere most is előttem van, ahogyan optikai jelenségekről vagy szabad vegyértékekről adnak elő. Követendő példák!) Nos, a missziós terület nem szűnik meg sem az iskola kapujával, sem pedig azzal, ha egy előadás végén legördül a függöny. Továbbmegyek: egyetlen hivatás vagy szakma sem ér véget a munkaidővel. Az alkotó ember, függetlenül attól, hogy verset farag vagy cipőtalpat kalapál, munkaidőn kívül is önazonos, vagyis összenőttünk önmagunkkal. Ennek az önazonosságnak a mértékegysége az én olvasatomban a mosoly. Akkor vannak rendben a dolgaink, ha gyakran mosolygunk vissza. Maradjunk annyiban, hogy a vidámság, a humorérzék sem önmagáért való, hanem egy kohéziós erő, amely összekapcsol embertársainkkal. Nem mindig fakad belülről, de ha őszinték vagyunk egymással, minden esetben visszatükröződik. Ismerjük a mondást: minden rosszban van valami jó. Hosszú évezredek tapasztalata sűrűsödik ebben a bölcsességben, akkor is, ha közhelynek tetszik. Egy attitűd olvasható ki belőle, mégpedig a pozitív életszemlélet. Emberből vagyunk mindannyian, engem is el tud keseríteni a kudarc, sok szomorúságot kell időnként meglovagolni, mint bárki másnak, de tudatosan keresem a vezérfonalat, amely kivezet a fényre.
– Abban az életben, amit egy éve élünk, mi a jó?
– Hitünk szerint egyetlen hajunk szála sem görbül az Atya tudta nélkül. Márpedig ha ez így van, akkor mindennek, ami velünk történik, van valamilyen értelmes magyarázata és tanulsága. Más kérdés, hogy vesszük-e a fáradságot elgondolkodni az összefüggéseken vagy hárítjuk magunktól a felelősséget. Botorság lenne azt mondani, hogy jót keresek abban, ahogy az életünk összeszűkül: kikényszerültünk a munkahelyeinkről, templomainkból, közösségeinkből, és csak a Jóisten tudja, mikor és milyen áldozatokkal érünk ennek a történetnek a végére. De hadd ne legyen ez a beszélgetés egy panaszfal, hiszen a tanulságok levonása lehetőség is egyben. Akkor sincs pótcselekvés, ha négy fal közé szorulva, jobb híján az ember nekilát egy nagytakarításnak. Vegyük ezt metaforának: esélyünk van egyénenként és közösségi szinten is szembenézni önmagunkkal, finomhangolni az értékrendünkön és a prioritásainkon, ami nagy dolog! A többi kegyelem, ahogy Pilinszky mondaná, s mondom vele hamarosan én is, ha elkészül a centenáriumra szánt előadóestünk, amelyhez nagyívű dalokat álmodott egy fiatal komponista barátom.
– Színész a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, énekel a Kolozsvári Magyar Operában, amikor nem színpadon áll, a tollat is forgatja, verseket, könyveket ír – Pasztorál című versét a NEK adventi kalendáriumában is hallhattuk –, tanított elemistákat és egyetemi hallgatókat. Melyiket tekinti igazi, fő hivatásának és miből fakad ez a sokoldalúság?
– Nekem a rendszerváltozás idején kellett elgondolkodnom azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Nem volt egyszerű döntés, a hirtelen jött szabadságban jótékony zűrzavar keletkezett a fejemben és az erdélyi magyar társadalomban egyaránt. Összeült a családi kupaktanács, majd előrelátó bölcsességgel a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe küldtek: legyen kenyér a gyermek kezében, sose tudni, merre fordul megint a világ kereke. Hamar kiderült számomra, hogy a katedra rokonságban áll a pódiummal, így onnan egy vargabetűvel a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Tanszékén landoltam. Akkoriban az újjászerveződő kolozsvári magyar színészképzés rendkívül mostoha körülmények között működhetett, így lényegében a Szamos-parti színház volt az aduász, amely infrastruktúrát és szakmai keretet biztosított számunkra. Köztudott, hogy társbérletben élünk a Kolozsvári Magyar Operával, így adottságaim folytán azon a terepen is elindult az echós szekér, elsősorban kortárs művekben, tanársegédként pedig hosszú ideig részt vettem a színészképzésben is. A többi már hobbi vagy műhelyforgács, publicisztikától a világjáró könyvsorozatig. Nem szabad, nem tudom elhallgatni, ami sok vívódás után kikéredzkedik belőlem, ezért írják magukat a verseim is, amelyek aztán kötetekbe rendeződnek és megtalálják az olvasóikat. A vágányok néha párhuzamosan haladnak, néha összeérnek a pályámon, de alapvetően a színpad határozza meg az életemet, ez a hivatásom, a többi a Gondviselés műve. Ha nem is látom be rögtön, később kiderül, hogy éppen jókor történik vagy múlik el fölöttem minden, és folyton tanulok valamit.
– A Betlehem, Betlehem karácsonyi énekünk népies feldolgozásával, amit barátaival együtt adott elő, sokunkat meglepett. Kapott visszajelzéseket a NEK adventi kalendáriumában megjelent videóira?
– Természetesen és nagyon jólesett! A Betlehem, Betlehem egyébként egy kifejezetten templomi környezetbe megálmodott koncertelőadásunkból, a Paraliturgiából való, amelyet fiatal alkotótársaimmal szerkesztettünk egybe. Liturgikus naptárunkat, ünnepköreinket képeztük le közismert vagy archaikus népénekeink szerint egy órában, két énekhangra és három hangszerre. Különlegessége, hogy szabadon bánunk a hangszereléssel, és helyenként olyasmit is megidézünk a dallamvilágban, ami derültségre ad okot. Az egyik publicista, aki beszámolt a bemutatónkról, rátapintott a lényegre: „Nem paráznak rá a liturgiára!” Tényleg nem, de mindezt a hely szelleme szerint tesszük, ami nem más, mint Isten háza.
– A népzenéről-népművészetről és a NEK jelmondatáról is eszembe jut a kérdés: mit jelent Önnek a forrás, a tiszta, csak tiszta forrás? Mit hozott magával a szülőfalujából Kolozsvárra és hogyan tudta ezeket a tarisznyájába pakolt kincseket a nagyváros forgatagában is megőrizni?
– Jófajta magyar emberek a székelyek, a gyergyóremeteiek is azok. Tutajos népség vagyunk, annak idején a szálfákat Szegedig eregettük a Maroson. A jég hátán is megélünk, télen a Gyergyói-medencében farkasordító hidegeket mérnek. Huzatos vidék, ahol másként nem is lehetne megmaradni, bár én bevallom, fázós gyerek vagyok. Adventkor azonban akkor is elbattyogtunk ministrálni a hajnali misére, ha zúzmara telepedett ránk a Maros-kanyarban. Azt hiszem, ezt a „csakazértis”-tempót köszönöm elsősorban a szülőfalumnak. A tiszta forrással úgy vagyok, hogy a ropogós kútvizet szeretem a legjobban, de nem árt, ha folyik a falból is a víz. Édesapám fogalmazott így, aki egyszerű sofőrember volt, a világot azonban egyben látta. Szépérzékemet édesanyámtól örököltem, aki nagyon büszke arra, hogy a templom tövében született. Falusi gyerek vagyok, de szeretem a várost, amely éppen akkora legyen, hogy ne legyek folyton szem előtt, mégis mindenhol ott lehessek, ahol helyem van.
– Mit jelent, mit ad Önnek a hit? Voltak-e meghatározó istenélményei?
– Igen, és ez a gondviselésben mutatkozik meg. Amikor szükséget szenvedtem – ahogy mondani szokás: mindenkinek megvan a maga keresztje –, csalhatatlanul megjelent egy fogódzó, amibe kapaszkodni lehetett. Sosem az, amire vagy akire vártam. Így működik a gondviselés, nekem „csak” abban kell hinnem, hogy működik, és ez nem is olyan egyszerű dolog, vontam le a tanulságot. Nagyon el tudok anyátlanodni, ha kicsúsznak a kezemből a vezérszálak és összekuszálódnak a dolgaim. Ilyenkor egy vigasztaló szóban is ott ragyog az istenélmény. Azt is meg kellett tanulnom, hogy az ilyesmire nem lehet „rástartolni”, mert nem a kényünkre-kedvünkre, hanem a javunkra van, ezért nekünk is hozzá kell tennünk a magunkét. Olyan ez, mint színházban a katarzis: kivételes, ritka pillanat, ám elemi erővel hat és megerősít. Furamód ezek az élmények nem hagyják magukat megfogalmazni, legfeljebb a keresést, a vívódást, később a bizonyosságot lehet szavakba önteni.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Zajlik a színházban az élet, épp csak megmutatni nem tudunk semmit úgy, ahogy szeretnénk. Bemutatásra vár több előadásunk, de a magam részéről mind közül Mozart Varázsfuvoláját sajnálom a legjobban: a koronavírus az orrom elől vitte el a bemutatómat. Hamarosan ismét indul egy próbafolyamat, meglátjuk, mire jutunk. Előadóestjeimmel hébe-hóba sikerül eljutnom „a zöld zónába”, vagyis olyan helyszínekre, ahol alacsony a fertőzöttségi szint, és csökkentett üzemmódban, de használni lehet az előadótermeket. Szervezünk, fohászkodunk, felkészülünk mindenre, s örülünk, ha nekünk áll a zászló. Lehetetlen helyzet. Közben három újabb előadóestet készítek elő három különböző alkotótársammal, mindhármat eredeti kompozíciókkal. Szépen haladunk, de ott lebeg a bizonytalanság a fejünk felett, amivel számolni kell. Készül egy fordításkötet is, ami érdekes, különleges vállalkozás számomra, birkózom vele rendesen, de mindent a maga idejében!
– Ön szerint mi a legfőbb üzenete annak, hogy négyévente nyolc napon át, az egész világot megmozgató eseménysorozattal ünnepeljük az Oltáriszentséget?
– Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne – mondja Jézus. Mindenki mást gondol a történelem fordulópontjairól, de számunkra ebben az eucharisztikus cselekményben fordul meg a világ sorsa. Gyönyörűek a népénekeink, amelyek az Oltáriszentséget magasztalják, mert a közérthetőség nyelvén fölsejlik bennük a misztérium lényege. Kapásból egyet: „…hópehely ostya, csöpp búzakenyér: benne, lásd, az édes Úr téged szomjaz s rád borul…” Gondoljunk bele: nem egyirányú kapcsolatról van itt szó, hanem a kölcsönösség legmagasabb fokáról! Erről egymásnak és a világnak is tanúbizonyságot kell tenni, mert ebben a misztériumban sűrűsödik megváltásunk lényege, ráadásul megerősít a hitünkben és identitásunkban egyaránt. Hatalmas szervezőmunka, nagy felelősség egy ekkora rendezvény, de még nagyobb kegyelem árad belőle, mert összehoz bennünket, és erre most különösen nagy szükségünk van, hiszen a világjárvány épp a közösségi alkalmainkat lehetetlenítette el.
– Látja-e, tapasztalja-e a környezetében az Eucharisztikus Kongresszusra való készület jeleit és személy szerint hogyan szeretné/fogja megélni a szeptember 5–12. közötti időszakot? Mit vár a NEK-től?
– Ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább fölerősödnek az Eucharisztikus Kongresszus közeledtére utaló jelek, megszólalások a médiatérben és a közvetlen környezetünkben egyaránt. A magam szerény mondanivalójával én is erre próbálok most ráerősíteni. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgaink, de készülök szeptemberben Budapestre utazni, ha csak egy-két napra is. Nem vagyok ezzel egyedül, ismerőseim, barátaim közül többen tervezgetik ugyanezt. Ezek szépen kialakulnak majd, így volt a csíksomlyói pápalátogatás alkalmával is. Hiszek a személyes részvétel erejében. Erre törekszem, és nem általában várok valamit, hanem azt szeretném, ha a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus az Istenbe vetett bizalmunk megerősödést hozná, ami sokakban megingott a világjárvány miatt.
– Hogyan biztatná a fiatalokat, mit mondana nekik, miért forduljanak a hit felé és miért vegyenek részt a NEK programjain?
– Azzal biztatnám őket, amit maga Jézus mondott: ahol ketten-hárman összejönnek az Ő nevében, ott lesz közöttük. Mennyivel inkább ott lesz, ahol a nevében ezrek gyűlnek majd össze! Mi ebben hiszünk, eszerint érdemes berendeznünk az életünket. A szervezők mindenkire gondoltak, izgalmas és tartalmas program körvonalazódik! Ha csak egy napra is, de megéri megmártózni a közösség éltető erejében. Percek alatt végigsöpört a médiatérben Ferenc pápa szándéka, hogy Budapestre látogasson a Kongresszus zárónapján. Emlékszem, hogyan áztunk-fáztunk, dagasztottuk a sarat Csíksomlyón, amikor beváltotta Szent II. János Pál ígéretét és 2019-ben ellátogatott a Székelyföldre. Valahogy mindenki megfiatalodott a környezetünkben, és ez akkor nagyon jólesett nekem. Szentmise közben – ami az Eucharisztia ünnepe – felderült az ég és kivirult az emberek lelke. Meghatározó, életre szóló élmény volt sokak számára, és az lehet a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is, amelynek a világjárvány miatt is történelmi jelentősége van. Ha tehetjük, ne maradjunk ki belőle!
Varga Gabriella / NEK
Fényképek: Biró István